Hihetetlen erőt adott az az olthatatlan vágy is, ami mindkettőnkben él a család épségével kapcsolatban: tudjuk, hogy azzal adhatunk a legtöbbet a kisfiúnknak, ha ahelyett, hogy bedobnánk a törölközőt, a végsőkig küzdünk a házasságunkért.
- 10 éve egy kártyapartin találkoztunk először a férjemmel. Egy amolyan „hozzuk össze őket” bulit szerveztek a barátok, irtóztam az egésztől. Balázs ráadásul egyáltalán nem volt az esetem, bár akkoriban szerintem George Clooneynak is nemet mondtam volna, több csalódás után ugyanis teljesen ki voltam ábrándulva a férfiakból. Kész csoda, hogy végül is igent mondtam az első randira. A kákán is a csomót kerestem, de hiába, hamar egymásba szerettünk.
- Más volt ez a szerelem már a kezdet kezdetén is, mint a korábbiak: nem külsőségekből fakadt, és nem is csak a kémiáról szólt, nem a lángolása volt intenzívebb, hanem azelőtt soha nem tapasztalt érzéseket generált. Csak alig pár napja ismertük egymást, de már akkor éreztem, hogy összetartozunk, amikor egy zsúfolásig megtelt szórakozóhelyen először fogta meg a kezemet, nehogy a tömeg elsodorjon minket egymástól.
- Néhány hét múlva összeköltöztünk. Az első években hatalmas elánnal építette mindenki a saját karrierjét. Sokat dolgoztunk, esténként és hétvégén viszont rengeteget szórakoztunk: kiállításra, étterembe, moziba jártunk, a kedvenc kávézónkban minden vasárnap újságot olvasgattunk, bicikliztünk, nyaraltunk a Balatonon, síeltünk Ausztriában, romantikáztunk Rómában… éltük a huszonéves szerelmesek felhőtlen hétköznapjait. Talán hihetetlenül hangzik, de soha nem veszekedtünk.
- Teltek, múltak az évek, betöltöttem a 30-at, és ahogy az ilyenkor általában lenni szokott, megszólalt a „biológiai órám”: egyre jobban vágytam rá, hogy a kapcsolatunk egy magasabb szintre lépjen. Szerencsére Balázst sem kellett nagyon noszogatni, nem sokkal később megkérte a kezemet. A szüleink is nagyon boldogok voltak, éreztem, hogy életemnek egy csodálatos fejezete kezdődik.
- Az esküvőnk olyan volt, mint egy valóra vált álom: rengeteg energiát fektettem a szervezésbe, és végül a legapróbb részlet is a helyére került. A ruha, a virágok, a menü, a zenekar persze mind-mind fontosak, de a lényeg mégis csak az volt, hogy azzal az emberrel álltam az oltár előtt, akire egész addigi életemben vártam. Sokan mondják, hogy a házasság „csak egy papír”, általában egyébként azok, akik köszönik, de maradnak inkább élettársi viszonyban. Én próbáltam ezt is, azt is, és bizton állíthatom, hogy azzal, hogy örök hűséget fogadtunk egymásnak, egy teljesen más dimenzióba lépett a kapcsolatunk.
- Boldogságunkat az esküvő-szervezéssel párhuzamosan zajló építkezésünk bonyodalmai sem árnyékolhatták be, bár tény, hogy az első igazi csatáinkat a falszínek kiválasztásakor vívtuk. Szerencsére azért ebben is hamar dűlőre jutottunk, így rögtön a nászút után be is költözhettünk első közös otthonunkba.
- A fészekrakás után pedig a családalapítás gondolata sem váratott sokat magára. Persze, ebben is én voltam az úttörő: 1-2 hónappal az esküvő után felvetettem, hogy mi lenne, ha „belevágnánk”? Annyi szomorú történetet hallani manapság, vannak, akik évekig küzdenek a gyermekáldásért… harmincon túl mégis, mire várnánk még? A következő hónapban – Istennek hála – megfogant a kisbabánk!
- Bár mindketten vágytunk rá, olyan hirtelen történt a dolog, hogy először fel sem fogtuk. Emlékszem, direkt Balázs szülinapján vettem a tesztet. Fárasztó napunk volt, ő már el is szenderedett a pamlagon, aztán a kiáltásomra kiszaladt a fürdőszobába, és együtt sírtunk az örömtől, hogy gyermekünk lesz.
- Csodálatos várandósságom volt. Csak akkor émelyegtem picit, ha nem ettem eleget, de ezt a problémát könnyen tudtam orvosolni. Rengeteget olvastam a baba fejlődéséről, a szoptatásáról, közben dolgoztam, csinosítgattam a lakást, gyűjtögettük a babakelengyét, és próbáltuk minél tartalmasabbá tenni az utolsó kettesben töltött heteket.
- Némi hezitálás után Balázs végül bejött a szülőszobára. A legnehezebb pillanatokon segített át a jelenlétével, arra pedig nincsenek szavak, amit akkor éreztünk, amikor világra jött a gyermekünk. December 11-én 22 óra után pár perccel megint potyogtak a könnyeink, ott szuszogott a mellkasomon a kisfiúnk, nem volt nálunk boldogabb ember a világon!
Az első hetek eufórikus hangulata után viszont következtek a szürke hétköznapok: a segítő rokonság elmaradozott, magunkra maradtunk a fenekestül felfordult életünkben.
Balázsnak továbbra is rengeteget kellett dolgoznia, otthon értelemszerűen nem tudott annyit segíteni, amennyit szerettem volna. A kialvatlanság, a monoton verkli szép lassan eltávolított minket egymástól: minden erőnkkel a gyermekünkre koncentráltunk, közben meg csak éltünk egymás mellett. Sokat sírtam, kiabáltam is, ha már nagyon nem bírtam a terhet, ami rám nehezedett, és közben észre sem vettem, hogy rajta is hatalmas a nyomás, és ami tőle telik, azért igyekszik megtenni. De ez nekem akkor nagyon kevés volt. Hibáztattam őt, a távolból tanácsokat osztogató nagyszülőket, az egész világot azért, amiért hagyták, hogy kicsússzon a talaj a lábam alól.
Korábban fel sem tudtam fogni, hogy lehet az, hogy fiatal szülők a gyerek 1-2 éves kora körül elválnak??? Hát nem ez a legboldogabb időszak az ember életében? Ha a kisfiúnkra tekintettünk, mi is ezt éreztük, egymáshoz viszont csak nagyon lassan, és nehezen találtunk újra vissza.
Hogy mi segített? Az a nagyon mélyen gyökerező egymás iránti szeretet, amit a legnagyobb krízis idején, dacára minden csalódásnak, nem elföldeltünk, hanem 10 körömmel igyekeztünk újra előkaparni. Sikerült.
Hihetetlen erőt adott az az olthatatlan vágy is, ami mindkettőnkben él a család épségével kapcsolatban: tudjuk, hogy azzal adhatunk a legtöbbet a kisfiúnknak, ha ahelyett, hogy bedobnánk a törölközőt, a végsőkig küzdünk a házasságunkért. Az Istenbe vetett hitünk is fogódzót nyújtott: a templomi eskü ugyanis olyan szoros kötelék, ami szerencsére bőven bírja a terhelést. Az biztos, hogy mi jól túlfeszítettük azt a képzeletbeli húrt, de most úgy tűnik, még időben sikerült megfordítanunk a történések menetét.
Sokkal jobban vagyunk, mint tavaly ilyenkor. A mondás pedig úgy tartja, hogy „Ami nem öl meg, az megerősít”, szóval bizakodó vagyok! Még van bőven teendőnk, de a nehezén már talán túl vagyunk! Üzenem minden hasonló cipőben járó sorstársunknak, hogy kitartás, türelem! Az idő ez esetben is sok mindenre gyógyír, de a legfontosabb, hogy próbáljátok félretenni a sérelmeket, és újra meglátni a másikban a jót, amiért anno őt választottátok!
