A férjem jókat szokott mosolyogni azon, hogy a három éves kisfiúnk már rutinosabban kezeli a mosogatógépet, mint ő, tudja, hogy hol keresse a lapátot, ha valamit össze kell söpörni, a fürdőszobában pedig mindig címkével előre felé rakja egymás mellé a flakonokat.
Ez utóbbira nem én tanítottam, fogalmam sincs, honnan jöhet ez a „rendmánia”, de gondolom, hamar ki fogja nőni.
Kamasz korában azért már nem arról híres az ember, hogy mindent élére állít, de addig még van néhány évünk, igyekszem a legtöbb ház körüli teendőbe bevonni, hátha ragad rá valami. Persze nem arról van szó, hogy ovi után sietünk haza mosni, főzni, takarítani! Szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy én is azt vallom, hogy ebben a korban a felhőtlen játéké a főszerep, de a házimunkát is lehet ám játékosan végezni, s így legalább két legyet ütünk egy csapásra. Túl nagy kreativitásra sincs szükség ahhoz, hogy bevonjam a gyereket a napi rutin tevékenységekbe, hisz pici kora óta rajong a porszívóért, most pedig tátott szájjal figyel mindent, aminek gombja van, mozog és még hangot is ad.
A darálós kávéfőzőnket pl. annyira szereti, hogy, ha tehetné, szerintem azzal aludna. Ha jön hozzánk valaki, az tuti, hogy addig nem távozhat, amíg nem készítünk neki Bencuval egy jó erős feketét.
Mosni is általában együtt szoktunk: míg én szortírozom a ruhákat, ő játszik a ruhacsipeszekkel, de ugrásra készen várja a programozást, aztán a start gomb határozott megnyomásával indítja is a mosógépet. A folyékony szappant is együtt „töltjük után”, ha kifogy, a vízforralót csak ő indíthatja el, különben hiszti van, de már a sütő működési elve iránt is komoly érdeklődést mutat. Együtt teregetünk, locsolunk, segít kimérni és átmosni főzés előtt a rizsszemeket, a szombati piacozás pedig már szinte elképzelhetetlen nélküle.
A férjemnek ezek a dolgok teljesen kimaradtak a gyerekkorából. Nem, nem azért, mert az ő anyukája nem szerette eléggé, hanem épp ellenkezőleg: úgy gondolta, azzal tesz neki a legjobbat, ha megkíméli ezektől a „női feladatoktól”, és megcsinál helyette mindent. Anyósom tanítónő, de viszonylag hamar feladta a hivatását, hogy minden erejét a családjának szentelhesse. Csodálom azt az önzetlenséget, és energiát, amit abba fektetett, hogy mindig egészséges étel kerüljön az asztalra, rendben legyen a ház, mindenki vasalt ruhában járjon, tanulhasson, dolgozhasson kedvére.
A világ ugyanakkor hatalmasat változott az elmúlt évtizedekben. A legtöbb családban mindkét szülő keresetére szükség van, a nők ráadásul – több diplomával a zsebükben – egyre kevésbé szeretnének „pusztán” háziasszonyok lenni, úgy érzik teljesnek az életüket, ha a család mellett van lehetőségük fizetésért is dolgozni.
Ez a jelenség nyilván a férfiakat is új kihívás elé állítja: egyre inkább szükség van a segítségükre a ház körüli ún. láthatatlan teendők ellátásában. Van, akinek ez egyáltalán nem okoz nehézséget, hisz már otthon is ezt látta, vagy egyszerűen csak fogékony rá, de a többségnek bizony idő kell ahhoz, hogy megtalálja a helyét ebben az újfajta felállásban. Hölgyeim, türelem! Mi nők sokszor esünk abba a hibába, hogy a saját tornyosuló feladatainktól nem látjuk a párunk apró erőfeszítéseit, és robbanunk, ha már elfogy a szufla. Nekem az a tapasztalatom, hogy sok dicsérettel, apró lépésekkel igenis lehet eredményeket elérni éppúgy, mint a gyerekeknél.
Mindenki harmonikus, kiegyensúlyozott életre vágyik, de ezért kőkeményen meg kell dolgozni! A munka-magánélet összhangjának megteremtése szerintem a legnagyobb kihívás a családok számára a XXI. században. Ha ebben sikerülne előre lépni, talán kevesebb lenne a válás, és több gyerek születne? Én bízom benne.
Nemrég utaztam egy nyugdíjas korú taxisofőrrel, és szóba jött ez a téma. Elmesélte, hogy 40 éve házasok, de csak kb. 25 év után vette észre, mennyi „láthatatlan munkát” végez a felesége, és most már ő is csinál otthon ezt-azt. Szerencsés ember. Egyrészt, mert 25 évig kitartott mellette a felesége így is, másrészt, mert most majd megtapasztalja, milyen hálás tud lenni egy nő, ha megbecsülik a munkáját és olykor segítenek is neki…
