Alapvetően nem lenne rájuk szükségünk, de, ha körbenézek az ismerőseim között, szinte senki sincs, aki ne támaszkodna “külső” segítségre.
Régen persze, mikor több generáció lakott egy fedél alatt, fel sem merült ez a kérdés, ma viszont már egyre több családban komoly fejtörést okoz. Megváltozott világunk kulcsszereplői lettek a pótnagyik, merthogy az igaziak vagy dolgoznak, vagy messze élnek, vagy más okból nem lehet rájuk számítani a hétköznapokban, ahogy sok esetben a nagynénikre, nagybácsikra sem.
Hosszas vívódás után végül én is bedobtam a törölközőt, és korábbi elveimet feladva, elkezdtem bébiszittert keresni. Férjem a hagyományos családmodell szerint reggeltől-estig dolgozik, sokszor hétvégén is, és gyakran kell külföldre utaznia. Anyósomék ugyan igyekeznek minél több terhet levenni a vállunkról, de 120 kilométerre laknak. A szüleim aktívak, dolgoznak még, az unokázásban viszont sajnos annál passzívabbak, és a húgaink sem adják egymásnak a kilincset, hogy segítsenek. Egy időben kifejezetten haragudtam rájuk ezért. Nem látják, hogy hulla fáradtak vagyunk, és nekünk is jól esne akár csak egy órára is kiszabadulni a mókuskerékből? Maguktól soha nem ajánlkoztak, mi pedig nem akartunk szívességet kérni, így magunkra maradtunk.
Az első 6 hónapban emlékszem, szinte messiásként vártam a nagyimat, a dédinket, hogy jöjjön hetente kétszer és legalább tologassa helyettem egy kicsit a babakocsit. Annyira hálás vagyok neki már ezért is! Volt kb. másfél óra nyugalmam, amit igaz, hogy általában házimunkával töltöttem, de már attól is jobban éreztem magam, hogy nem álltak folyton halomban a koszos edények és a szennyes. Néha ebédet is hozott, és ami felbecsülhetetlen, végre volt kivel váltani néhány értelmes szót. Soha nem gondoltam, hogy ennyire magára tud maradni az ember, ha gyereke születik. Életünk legszebb, és egyben legkeményebb időszaka volt ez. Eleinte persze csak egy cél lebegett a szemünk előtt: maximálisan kielégíteni a kisbabánk minden igényét. Az összes energiánkat neki szenteltük, egymásról közben kissé meg is feledkeztünk.
Kb. fél éves volt a kisfiam, amikor úgy éreztem, kezd elfogyni körülöttünk a levegő, és segítségre van szükségünk. Bánatomra épp a családomtól kaptam az első kellemetlen megjegyzéseket a bébiszitterrel kapcsolatban. Időbe telt, míg elfogadtam, hogy attól még, hogy heti néhány órát más vigyáz a gyermekemre, nem leszek rossz anya. Eleinte persze nem volt senki elég jó erre a feladatra, de végül barátok révén sikerült rátalálnunk az „igazira”, akire azóta már szinte családtagként tekintünk. Sokkal több ez puszta alkalmazotti viszonynál, segítünk egymásnak, ahol csak tudunk.
A bizalom persze nem egyik napról a másikra alakult ki. Eleinte sokat voltunk otthon hármasban úgy, hogy én tettem a dolgom, közben pedig fél füllel hallgattam, hogy játszanak a gyerekszobában. A kisfiam összes hóbortjára, és persze az enyémekre is igyekeztem felkészíteni újdonsült segítőmet, aki szerencsére jól vette az akadályokat: próbált mindent úgy csinálni, ahogy kértem, ahogy én szoktam. (Családtagok például erre sok esetben nem hajlandóak, de ez már egy másik téma.)
Emlékszem, először egy közeli kávézóig mertünk csak kiruccanni a férjemmel, aztán már moziba is elmerészkedtünk. Hazaérve pedig mindig fülig érő szájjal fogadott a kisfiam és büszkén mutatta, miket rajzoltak, barkácsoltak, míg mi távol voltunk. Mára már ő is megszokta, hogy, a kedd délután Anya, Apa „feltöltődésének” ideje. A defibrilláláshoz tudnám hasonlítani, amit ilyenkor érzünk. Egy-két óra kikapcsolódás után sokkal nagyobb hévvel tudjuk újra belevetni magunkat a játszóterezésbe, és a hétköznapi rutin teendők szürke körforgásába.
Nemrég beszélgettem egy négygyermekes anyukával, aki mesélte, hogy a második gyereke születése után egyszer csak azon vette észre magát, hogy már kb. egy éve nem mesél nekik. Ahogy hazajött a férje munka után, mindig átadta neki a gyerekeket, hogy végezhesse a házimunkát. Nem akart így élni, inkább elment dolgozni, a keresetéből pedig felvett valakit, aki néha elmosogat helyette, míg ő esti mesét olvas, vagy színházba megy a férjével. Mi ezzel a gond? Miért van, hogy sokan még mindig ferde szemmel tekintenek a „bébiszitteres” családokra, és alapvetően az édesanyáknak címzik ezt a rosszallást?
A gyermekem születése előtt bevallom, én is csak az Amerika- majmolás egy újabb jelenségeként tekintettem a fizetett bébicsőszökre, aztán a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, mekkora szükségünk is van rájuk valójában. Merthogy – ritka kivételektől eltekintve- egy nő a mai világban nem tud megelégedni pusztán a főállású anyasággal. Dolgozni, tanulni szeretne, izgatja, hogy mi történik a nagyvilágban, szomjazza a kultúrát, egy idő után egyszerűen ki akar törni a négy fal szorításából. Lehet arról vitatkozni, hogy jó-e ez így, de felesleges, hisz így alakult. Diplomát diplomára halmozunk, otthonosan mozgunk a nagyvilágban, versengünk a legjobb munkahelyekért, aztán jön az anyaság, életünk legszebb szakasza, de ez már messze nem azt jelenti, mint dédanyáink idején! A világ velünk is felgyorsult, megváltoztak az igényeink, és jóval nagyobb energiát kell fektetnünk a saját belső békénk és a családi idill megteremtésébe, mint valaha. Ehhez pedig szükségünk van segítségre!
Sokaknak szerintem ott fut zátonyra a házasságuk, hogy mindent maguk akarnak csinálni, és egyszerűen összerogynak a terhek alatt. Fontos, hogy merjünk segítséget kérni! Ha nincsenek a közelben nagyszülők, fogjunk össze a barátokkal, csöngessünk be a szomszédhoz, vagy urambocsá’ hívjunk bébiszittert, ha van rá lehetőségünk, és ne törődjünk az előítéletekkel!
