Ez volnék én. Anya. Anya-Manya, és újabban Anya-Banya. Na jó, ez utóbbira, valljuk be, néha rá is szolgálok, a férjem tudna mesélni, de ő nagyon diplomatikusan csak mosolyog a bajsza alatt, mikor felcsendül az „Annnyaaa-Bannnyaaa”.
Szűk 3 és fél évvel ezelőtt, 22 óra 10 perckor megszületett a kisfiam, Bence. Lelkes kismamaként korábban elolvastam a témában létező összes könyvet azért, hogy amikor elérkezik a nagy nap, csodaszép élményben legyen részünk, aztán nem úgy lett. Első gyermekem születése korántsem tartozik a szép emlékeim közé, a végeredmény viszont annál inkább, és ez a lényeg: így vagy úgy, de életet adtam egy egészséges, gyönyörű fiúcskának, vagyis inkább óriás bébinek. Bencuka 4100 grammal, 61 centisen látta meg a napvilágot (pontosabban a szülőszoba neon fényeit). Ha várandósan volt is olyan félelmem, hogy esetleg majd összecserélik valakivel a kórházban, azonnal szertefoszlott, ahogy világra jött, hisz a csecsemőosztályon kb. egy fejjel nagyobb volt kortársainál a „kis” drága.
Az elmúlt bő három évünk – minden nehézség ellenére- maga volt a csoda. Gyermekáldás. Hálás vagyok a sorsnak, a Jó Istennek, hogy nap, mint nap megtapasztalhatom ennek a gyönyörű szónak a jelentését. Cseperedésének minden szakasza különleges ajándék a számomra. A simogatása, az ölelése, a gyöngyöző kacaja gyógyír minden bajra.
Szánom, és mélységesen elítélem azokat, akik a családalapítás ellen kampányolnak, és azzal kábítják a fiatalokat, hogy gyerek nélkül jobb az élet. Miért győzködnek olyasmiről, amiről fogalmuk sincs? Velük szemben viszont megemelem a kalapomat mindazok előtt, akik a mai világban huszonévesen „bevállalják”, hogy szülők lesznek. Bárcsak mi is korábban kezdtük volna! Mai fejjel már látom, hogy karriert építeni család mellett is lehet, sőt. Mióta gyermekem van, megtanultam, hogy kell több feladatot rövidebb idő alatt elvégezni, és sokkal motiváltabb is vagyok, hisz már nem csak magamért, hanem a gyermekem jövőjéért is dolgozom. Példát szeretnék mutatni neki a kitartásommal, a hűségemmel, minden apró hétköznapi cselekedetemmel.
Nagyon melós, és folyamatos kreativitást igényel, de a munka-magánélet összehangolása nem lehetetlenség. Minden híreszteléssel ellentétben az anyaság ma már messze nem egyenlő a bezártsággal, beszűküléssel! Gombamód szaporodnak a „bababarát” közösségi terek, ahol a wifinek hála, egy jó kávé mellett akár dolgozni is lehet, miközben a gyerek játszik. Széllel szemben ügyködnek azok, akik a szülőséget valamiféle „avíttas”, idejét múlt dologként aposztrofálják, hisz úgy tűnik, változnak a trendek. Van, aki speckó babakocsival rója a Sziget-köröket, mások baba-mama jógára járnak, tőlünk nyugatabbra pedig már a gucci táska helyett a gyerekek száma az új státuszszimbólum. Lassan-lassan talán itthon is újra felfedezzük azt, ami régen teljesen természetes volt, tudniillik, hogy a valódi gazdagságot a gyerekek jelentik.
A gazdagságról jut eszembe. A minap láttam egy TV reklámot: 1 év körüli kisfiú narancsokat pakol ki egy roskadásig telített hűtőszekrény alsó rekeszéből, miközben anyukája a felsőbb polcokra igyekszik bepakolni a boltban vásárolt dolgokat. Első gondolatom az volt, hogy de cukiiii☺ A második gyorsan ez után viszont az, hogy te jó ég, nem fázik meg az a gyerek egy szál pizsiben a frigó előtt???
A reklám után az egyik tehetségkutató műsorban egy csodálatos hangú, 11 éves kisfiú énekelt, könnybe lábadt szemmel hallgattam és közben azon gondolkodtam, hogy vajon a mi kis Bencukánk hogy fog kinézni 11 évesen, mi lesz a hobbija, hány barátja lesz, szeret-e majd iskolába járni?
Mióta anya vagyok, non-stop aggodalmaskodom. Eleinte szinte saját magamat is az őrületbe kergettem ezzel (a környezetemről nem is beszélve): miért nincs elég tejem, mikor fog már forogni ez a gyerek, jaj, beüti a fejét, eleget ivott, jól van felöltöztetve, több főzeléket kéne ennie…
Mára már sokat enyhült a helyzet, de az aggodalom, a féltés teljesen megszűnni soha nem fog, ez az anyaság természetes velejárója, mondhatni, így vagyunk kódolva. Az egyik barátnőm pl. most sem tud aludni addig, míg a huszonéves gyerekei haza nem jönnek épségben a szombat esti buliból, a nagymamám pedig a 65 éves lányára is sapkát tukmál, ha kicsit fúj a szél. Sokban különbözünk: van, aki mindennap főz a gyerekének, más nem veti meg a konzerv bébi papit sem, van, aki 3 évig otthon marad a poronttyal, más munka mellett igyekszik a maximumot nyújtani, vannak gyerekek, akiket hálózsákban altatnak, mások az első perctől takarót kapnak. A lényeg nem abban van, ami elválaszt, hanem abban, ami összeköt minket: SZERETJÜK A GYEREKEINKET. Ez a legfontosabb, a „jó anyaság” egyetlen fokmérője! Csak így tovább! Isten éltessen egészségben, boldogságban minden Édesanyát!
