Anya, te nem is dolgozol? Avagy a háztartási munka értéke

Vendégség volt múltkor nálunk, későre járt, így a vendégeink elköszöntek azzal, hogy „Apának holnap dolgoznia kell, nehogy fáradt legyen”. Nehogy. Gondoltam magamban én, aki itthon vagyok két kisgyerekkel. Még jó, hogy én nem dolgozom, egész nap csak pihenek. Jó vicc! Vagy inkább mégsem az?

Nem ez volt az első ilyen megjegyzés, mióta gyerekeim vannak. Sorra kaptam/kapom az olyan kérdéseket, hogy „Annyi időd van, miért nem mész ide-oda?” Vagy „Miért nem fekszel ki a strandra, ha már úgyis otthon vagy?” Nyilván a kérdezőnek nem túl sok tapasztalata van kétévesekkel, különben tudná, hogy mellettük nem nagyon lehet csak úgy kifeküdni a napra.

Máskor meg azt hallom apukáktól, hogy igazán fárasztó, hogy egész napos munka után még várja őket a harmadik műszak, míg le nem fekszenek a gyerekek. Őszintén elgondolkodtam: ahogy kitolódik a gyerekvállalás időpontja, annyira megszokjuk, hogy van idő pihenni, hogy már a végén furcsa, hogy valamit tenni is kell munka után, a tv-nézésen kívül? Ha pedig tenni is kell valamit, akkor miért minden a nő dolga?

Tényleg, miért is kell a nőknek dolgozni? Miért nem maradhat mindenki otthon? (Már aki akarna persze!) A válasz nyilván egyszerű: azért, mert összeomlana a gazdaság. Legtöbben tisztában vagyunk vele, hogy eleve kevés ember tart el egy nála jóval nagyobb tömeget, nyilván katasztrófa lenne, ha a nők kiesnének a munkaerőpiacról. Ugyanakkor az már nem annyira magától értetődő, hogy a munkaidőn kívül miért kell a nőknek nagyobb terheket vállalni?

Hozok egy érdekes párhuzamot. Az 1930-as években a vállalatok miért kezdték el csökkenteni a munkások terheit? Miért engedtek a nyomásnak, és tettek mindenféle egyezményeket, amiből aztán világszerte kialakultak a modern munkajogi körülmények? Vajon azért, mert átérezték a munkások helyzetét? Nem, hanem mert a rosszul teljesítő munkások rontották a termelést, akadályozták a profitszerzést. Lassan rájöttek a cégek, hogy a humánerőforrás különleges bánásmódot igényel, annak érdekében, hogy hosszútávon jól teljesítsen a vállalat.

Amennyiben a család egy gazdasági egység, akkor nem kellene, hogy feltűnjön, hogy valamelyik résztvevő túlterhelt?

Vajon mikor veszi észre a család és a társadalom, hogy a túlterhelt nők hosszútávon veszélyeztetik a fejlődést? Kinek fog feltűnni, hogy az egyenlő teherviselés igénye nem csak nyavalygás, hanem a jövő záloga?

Mindenki ismeri a saját családját, látja a terhek elosztását. Mindenki másképp ítéli meg, mi a túl sok, vagy miben várna segítséget. Abban azonban egyetérthetünk, hogy a téma napirenden tartása fontos, annak érdekében, hogy minél több család és nő élete legyen kiegyensúlyozott. Rosa Parks 1955-ben nem állt fel a buszon. Azért, mert nem akarta átadni a helyét egy fehér férfinak. Nyilván nem azért, mert fáradt volt. Ő lett az amerikai polgárjogi küzdelem egyik legfontosabb alakja. A tetteink számítanak, és számít, miért emelünk szót, egészen addig, amíg a kívánt változások meg nem valósulnak a társadalomban. Kíváncsiak vagyunk, nálatok ki mennyit vállal a házimunkából? Mennyire közös a harmadik műszak?

Érdekel a véleményetek!

Kogon Zsófia SoulDesign tanácsadó

6 kedvelés
Előző bejegyzés: CSOK-igénylés gyerekekkel együtt, egy anyuka szemévelKövetkező bejegyzés: Kenyérhelyettesítők: abonett, puffasztott rizs – Az extrudált csoda?

Kapcsolódó bejegyzések