Következetesnek lenni az egyik legnehezebb dolog. Saját dolgainkkal kapcsolatban is, de a gyereknevelésben még inkább, több gyerek párhuzamos nevelésében pedig aztán végképp.
Napkeltétől napnyugtáig családi éltünk szinte minden mozzanatára igaz, hogy valami kívánnivalót hagy maga után. Olyasmit, amit egy példás, “következetes” anya nem hagyhat(na) szó nélkül.
Nem úgy viselkednek, nem úgy tesznek-vesznek, isznak-esznek a mi csemetéink, ahogy az három kiskamasztól és egy ötévestől – nem az utcán, ebek harmincadjára hagyottan nőddögélő – elvárható lenne.
Valami gubanc mindig adódik: a reggeli fogmosástól és öltözködéstől az étkezések rendjén át a tanulásig és a viselkedési normák be (nem) tartásáig, vagy épp a kakilás-pisilés utáni kézmosás elmaradásáig megannyi sebből vérzik mindaz, amit évek óta át szeretnénk adni, hogy megfeleljenek a társadalmi együttélés elemi feltételeinek.
Ráadásul, következetesnek lenni egyedül nem megy. Ha anyuka próbálkozik, de apuka lemaradt néhány kanyarral, hogy mely pontokon született egy-egy következetesen betartandó szabály – hiába a befektetett energia: a szájtépések és érvelések, az ilyenkor szorosan összezáró testvérekkel megvívott nagy csaták!
De még ha a lemaradt szülő fel is zárkózna egy esti fejtágítón, mi van, ha betoppan valamelyik nagyi vagy nagypapa, aki ellágyulva az unokák nélkül eltöltött nyugodalmas napok megszépítő távolságától, homlokegyenest másképp viselkedik, és menten letér a szülői főcsapásról? Rosszabb esetben néhány óra fáradás után, búcsúzkodás közben, némi szemrehányással még jön az övön aluli ütés: “ti annak idején, azért nem így viselkedtetek!”
A szomszédok és távoli rokonok okozta megtorpanásokat most nem ragozom, de ha próbáltatok már bizonyos pontok mentén következetesnek lenni (és ami még durvább, maradni is), biztos átéltétek az ezekből fakadó neurotikus állapotokat.
A megoldhatatlanban a megoldás józanésszel nyilván csak annyi lehet, hogy apránként haladjunk, fókuszáljunk egyszerre csak egy-két sarokpontra (lehet például tematizálni az étkezések, a testápolás vagy az illemtan köré), s idővel, a reménylett fixálódás után emeljünk be újabb elemeket. Ha már a kezdetektől nem sikerült jól alkalmazni a következetesség alapelvét (nekünk legalábbis nem igazán), ne próbáljunk egyszerre mindenen javítani, úgysem megy. És csüggedéseink során sose feledjük: a gyereknevelés nem állhat abból, hogy frusztrálódunk reggeltől estig – így, tökéletlen szülőként és csiszolandó gyerekekként is jól kéne érezzük magunkat együtt.
Győzzük le a lelkiismeretfurdalást, a folytonos megfelelni akarást és örüljünk gyermekinknek, annak, hogy mosolyognak és legelső sorban nagyon szeressük őket!
