1989: A szüleim a rendszerváltozás lázában égnek, én megkapom életem első levelét. Ebben a szépen formázott betűkkel írott levélben egy bizonyos (valójában „a”) Terike néni az iskolába hív, hogy iratkozzak be. A levelet nekem címezték, én bontom ki és én olvasom először.
2017: Az én óvodás gyermekem nem tud olvasni, mert nem tanítottam meg, és nem is kap levelet, mert Budapesten él.
A kisvárosban, ahol nevelkedtem, a választás szabadságát az adta, hogy volt egy közeli 1-es és egy távoli 2-es számú iskola – mindenki abba járt, ami közelebb esett az otthonához. A beiratkozáshoz anyukám összeszedte az akkor szükséges dokumentumokat, egy hét kemény munkával megtanultam a születési adataimat.
Mondjuk, nem ez volt a legjobb általános iskola. Úgyhogy értékelem a választás szabadságát, még ha nehéz is dönteni. Az első gyermeküket beiskolázó szülők kapkodják a fejüket − később, ha az iskola beváltja a hozzá fűzött reményeket, a soron következő gyerekek automatikusan követhetik nagyobb testvéreiket. De egyszer, legalább egyszer választani kell! Milyen nagy a választék és milyen sok a szempont:
− Vajon hova megy az a kisfiú az oviból, akitől a gyermekem a falra mászik?
Mekkora butaság, hiszen lesz helyette másik.
− Milyen iskolát válasszunk?
Menjünk zeneibe, mert „oda a szelídebb lelkűek mennek”, angolosba, mert „az kell a boldoguláshoz”, matekosba, mert „az fejleszti a gondolkodást”. Agyamra mennek a tagozatok!
− Milyen a jó tanító néni?
Óvodapedagógusok kedvenc jótanácsa: „csak a tanító néni számít!” Nesze semmi. Honnan tudjam, hogy jó lesz-e a tanítónéni? Pár év alatt kiderül a válasz, de akkor már egy újabb pedagógus után fogunk nyomozni.
− Mekkora létszámú osztályok indulnak?
Egy kérdés, ami tényleg fontos és választ is lehet rá kapni.
− Milyen az igazgató? Milyen az iskola szellemisége?
Kedvenc témám kávézás utáni merengésre.
Végül kiizzadjuk a döntést. De nem tudhatjuk, felveszik-e nem körzetes gyerekünket a választott helyre? Ezért akár lakcím változtatási ügyletekre is vállalkozunk, s a biztonság kedvéért akár több helyre is jelentkezünk. Bár iskola nélkül nem maradunk, a körzeti iskola nem felel meg: másfelé dolgozunk, nem szimpatikus, nem tetszik a tagozat és így tovább, megint elölről.
Beiratkozáskor végéhez közeledik a székfoglaló játék. Lesz-e helye mindenkinek, vagy valaki hoppon marad? A kislányom már járt úton halad, lesz helye − de mi legyen a felesleges székekkel? Vajon lesz-e elegendő jelentkező ahhoz, hogy két osztály induljon egy egyházi iskolában? Egy osztályra túl sok a gyerek, kettőre épphogy elég.
Aztán már ott ülök a gazdasági irodából nyíló szobácska kör asztalánál. Ültem itt már máshogy is, amikor a kisfiam iskolaváltásakor beszélgetésre jöttünk. De most sokkal kellemesebb.
Bemutatom az igazolványokat, leadom a tekintélyt parancsolóan hártyapapírra nyomtatott óvodai szakvéleményt. (Vajon miért pont ilyen lapot használnak évek óta?)
A komoly, szimpatikus tanító néni felírja a kislányom nevét mindenféle könyvbe. Előttem hever a névsor. Milyen szép nevek vannak itt: Emma, Ambrus, Johanna, Mária és így tovább. Még nem dőlt el minden. Még nem jött el Johanna, még nem jött el Zalán. Ha nem, nem – én kifizetem a köpeny és a mellény árát, megkapom a körzetes iskolába szóló kikérő lapot. „Ne makacskodj, forogj együtt a Földdel!”− jut eszembe egy híres graffiti. Már minden olyan otthonos. Most már nem félek. Ugyan minek?
Evarek
