Szavak nélkül érzem, hogy számítasz rám. Tőlem függsz. Bennem élsz. Szíved első dobbanását meghallani felkavaró élmény volt. Akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe. Itt értettem meg, hogy mit jelent az a szó, hogy csoda. Mert ez az állapot az. Egy teremtmény, aki bennem és általam él. A teremtővel érzik magukat egylényegűnek az anyák a születés-szülés teljességében. Világot alkotnak. Életet adnak.
Mikor váltam édesanyává? Nem, az nem lenne igaz, ha azt állítanám, hogy, amikor megfongant, vagy amikor megszületett a gyermekem. Meg kellett tanulnom, hogy anya legyek. Nem jött egyszerre a születés csodájával. Idegenül méregettem, figyeltem őt. Az összeköttetést adó köldökzsinórt elvágták, érzelmeim összekuszálódtak. Lassan, hetek és hónapok alatt fogadtam szívembe és lettem az édesanyja, tanultam meg szeretni. Azonban odaadni magamat teljesen neki, talán még később.
Megtanultam lassacskán mi is az önzetlenség. Eddig önző voltam, gyarló, önmagam élvezetét hajszoló. Kielégíthettem és kielégítettem minden szükségletemet. Csak magammal foglalkoztam. Neki adni kellett gondoskodást, törődést, biztonságot, szeretetet, figyelmet. Magamból minden elemi részecskét. Megtanulni, talán nem is a megfelelő szó: Megtanított. Igen. Ő tanított meg igazán adni. Szülni és újjászületni, szüleimnek megbocsátani, megérteni az édesanyámat. Megtanított szeretni. Szeretni jobban, mint a saját életemet, felelősséggel élni. Szoptatni, tejet adni, éjjel ébren lenni, egész éjszakákon át fejni, hajnalig az ágya mellett őrködni, kórházban földön aludni, fél kézzel főzni, takarítani, aggódni a jövőért, az egészségéért. Lettem egyszerre a mindenség. A védelmező, a hordozó, az orvos, a szakács, a tanító, az igazgató, a főnök, a felelős, a hetes, az otthon melegét őrző, a sétáltató, a játszópajtás, a korrepetítor, a logopédus, a zenész, a magam magamnál Őt jobban szerető. Felnőttt. Édesanya. Hivatásom lett, aminél nehezebb és szebb, felelősségteljesebb hivatás talán nincs is.
Megszenvedtem az utat. Fejlődtem, fejlődöm ma is az anyává válás útján. Minden nappal jobban érzem a gyermeki szeretet erejét. Aggódom, de már csak érte aggódom. Szeretek, de a szeretet is átlényegült. Nincs még egy olyan ember, akit így szeretnék. Ez az érzés felülírja minden tudásomat, amit eddig a szeretet fogalma jelentett az életemben. Mert a szeretetem felé önfeláldozó, az odaadásom mára már nem mártíromság. Most már szívből odaadom neki, nekik az időm, az energiám, az alakom, a lelkem, a tudásom, a figyelmem.
Az anyaság átformált. Megváltoztatott kívülről és belülről is. Nem egyszerre, nem egy pillanat alatt, de szépen az évek alatt anya született. Édesanya és jó gyermek, jó lány is. Mivel most értettem meg az anyukám könnyeit, a szavai most újra csengnek a fülemben, simogatása, a kapott pofonok, feddő intelmei új értelmet nyertek. Vitáinkat máshogy látom már. Mert az anyává válás útján rá kellett döbbennem, hogy milyen embertpróbáló feladat Édesanyának lenni. Mennyi szerepnek, mennyi elvárásnak kell egyidőben megfelelni. Szinte lehetetlen is.
Nők, lányok, édesanyák ne féljetek! Ti vagytok a teremtő erő, a tett. Nélkületek nem otthon az otthon. Nem család a család. Nem nemzet a nemzet. Ti vagytok a kezdet és a vég. Az összetartó erő. A házban a tégla, a téglánál a habarcs. A föld, a nyelv, a szó. Az éltető és életet adó Erő. Gyermekeitek első és utolsó szavai is ezek lesznek, titeket hívnak majd, ha fájdalom éri őket, ha betegek, ha eljön az utolsó perc: Anya, anyukám, segíts…
Anyukám, én is téged hívlak ma. Köszönök minden percet. Üzenem, hogy értelek és érezlek. Ha nem is mondom neked, de már tudom a sok szenvedést, amit átéltél értem, velem, amikor megszülettem és amíg felnőttem. Képzeletben is mindennap fogom a kezed, és nagymamám, dédanyám meggyötört kezét. Összeköt minket, és generációkon átível a tudat, mi az Anyává érni, Anyának lenni.
Theodora
