Balatoni nyaralásunk egyik villámepizódjaként meglátogattuk férjem egykori gimnáziumi padtársát. Az őszbe csavarodott hajú, vékonydongájú fiú közelebb van már az ötvenhez, mint a negyedik ikszhez, évek óta él feleségével egy Balaton-felvidéki faluban, elvonulva a világtól. Agrár másoddiplomáját kamatoztatva borászkodni kezdett – egész impozáns eredménnyel.
Hosszú évek teltek el azóta, hogy még a gimi után, feleségével összekötötték sorsukat – ám gyermek nem született a házasságból. Tapintatból már rég nem faggattuk őket a miértekről. Lehet, hogy szándékkal történt így, akkor minek is erősködnénk, ha az idő már úgyis elszállt, de az is lehet, hogy meddő volt valamiért ez a szerelem – akkor meg miért tépjük fel a sebeket azon az ünnepi egy-két órán, mikor nyaranta találkozunk?
Úgy esett, hogy a tavalyi rendes látogatásuk elmaradt, s mikor néhány napja – két év elteltével – újra kaput nyitottak otthonukban, hatalmas meglepetés ért bennünket: mindenfelé gyerekjátékok és babás kellékek … Legnagyobb döbbenetünkre büszkén újságolták, hogy egy hároméves és egy nyolchónapos angyali kisfiúval gyarapodott a család. Elmesélték, hogy az örökbefogadás kapcsán előírt törvényi korhatár elérése (45 éves koruk) előtt nem sokkal kapták a hírt, hogy beadott kérésükre a gyermekotthonból magukhoz fogadhatják a kétéves Domikát. Aztán hamarosan kiderült, hogy a kisfiú zűrös életű, fiatal édesanyja újra várandós, s ezt a gyermeket sem kívánja felnevelni. Így esett, hogy alig telt el néhány hónap, és Danika megérkezésével immár kétgyermekes családdá lettek.
Megindító és felemelő volt látni azt a szeretetet és boldogságot, azt a büszkeséget és örömöt, ami az újdonsült családból áradt. A mi deres halántékú barátunk valósággal megfiatalodott az apaságtól és igazán vonzó, férfias látványt nyújtott, ahogy karján a két kicsivel kikísért minket a kapun.
A kis szőke fiúk pecsételték meg az ő férfi-sorsát: felelős döntése után végre apává válhatott, biztonságot és szeretetet kínálva két nem kívánt kisgyermeknek.
…………………………
A repülőtéren várakozva sodort össze minket a véletlen, a tranzitban elegyedtünk szóba. Egyáltalán nem volt már olyan fiatal, 36-37 éves, műszaki végzettségű, öltönyös fiú, középvezető valami cégnél. Illatos és szép körmű, láthatóan megkomponált viseletben, az a típus, aki ügyel arra, hogy az öltönyvarrás színe visszaköszönjön a cipőfűzőn is.
A kérdésemre, hogy van-e családja, úgy nevetett, mintha legalábbis azt kérdeztem volna, hogy gyűjt-e ketaba rododendronokat?
Nem, dehogy, esze ágába sincs megnősülni, gyereket meg végképp nem akar. Nem az ő „műfaja” és ezt a barátnője is ugyanígy gondolja.
És nem, egyáltalán nem akar élete végéig felelősséget vállalni egy porontyért. Mert számára a szabadság a legfontosabb, hogy úgy élhessen, ahogy neki tetszik. (Egyébként szereti a gyerekeket, van egy unokaöccse, ha külföldön jár, mindig vesz neki játékot, de ha együtt vannak, egy óra után a falra mászik tőle. Elég a gyerekből ennyi.)
Még sosem hallottam valakit ilyen öntudatosan, szinte kérkedve elutasítani a szülői szerepet. Kamaszoknál, éretlen személyiségeknél persze ismert ez a lázadás, de negyven felé közelítve?!
Ültem, és se köpni, se nyelni nem tudtam. Olyan letaglózó magabiztossággal, valósággal identitásképző erővel kopogtak ezek a szomorú mondatok, hogy épp csak halkan eldadogtam, nekem négy csemetém van és higgye el, jó móka. Úgy nézett rám, mint egy futóbolondra, vagy valami furcsa bogárra.
Ahogy elváltunk én is megnéztem magamnak még egyszer. Piros cipőfűzőjével és élre vasalt ingével, nett gurulós bőröndjét húzva maga után egyáltalán nem találtam férfiasnak. Egy gyerekesen önző, az élet velejét pipiskedve kikerülő, gyáva embert láttam, akinek magabiztossága mögött lufiként pukkad ki mindaz, amire egy férfi elhívást kaphat az életben…
Lotte
