Nem minden gyereknek adatik meg a mesefigurás gyerekmedence, a görögdinnyés felfújható matrac, vagy a több emelet magas vízicsúszda. A Duna-holtág strandján selymes volt az iszap, a víz alatt úszószemüveg nélkül is úgy érezhettem magam, mintha egy Gyöngy üdítőben lennék buborék, és pont úgy le lehetett égni, mint egy fizetős strandon. Bónuszként a „minőségi” strandolás élményét is megkaptam – kicsit később.
Nem lenne rossz sellőbarbiként, lustán nézni a feszített víztükör simaságát megtörő pajkos gyermekeket. De, mivel nem lehetek vízköpő, igyekszem „rendes” anya lenni, aki csüggedés nélkül kenegeti a tiltakozó gyerekeit, eteti-itatja őket, s zokszó nélkül pisiltet-kakiltat. Az ilyen anya időnként átvedlik „jófej” anyává, és fogócskázik, pancsol, pörget – és igen, időnként csúszdázik is! Eleinte szigorúan csak unszolásra. Így csúsztam le először a tatai strand ma már nevetségesen kicsinek tűnő családi csúszdáján.
Miután életben maradtam, elkezdtem barátkozni az anakondával! Ijesztő neve ellenére ez egy szelíd jószág: egy zárt, szélesebb, lustán tekergőző cső, melyet néhol felfújható óriási matraccal szokás használni. Az igazi kihívás azonban a kamikaze! Lentről úgy tűnhet, hogy egy játszótéri csúszda óriás változatáról van szó, de jobb, ha megerősítjük magunkon a fürdőruhát: biztos, ami biztos. A halálfélelemszerű ijedséget elsőre nem lehet megúszni, mert ott fent nehéz belátni, hogy egy ilyen csúszásnak jó vége is lehet. Mire remegő lábakkal kibotorkálunk a partra, az adrenalin megtette hatását. Olyan az egész, mint egy pár másodpercbe sűrített szülés. (Remélem, kedvet csináltam.)
Hogy a kamikaze a durvább, vagy másik népi kedvencünk, a hagyma, erről megoszlanak a vélemények. A más néven ufonak becézett meredek, zárt csőszakaszból kiérve egy kissé bizarr óriástölcsérben landolunk, ahonnan némi körözgetés után jó esetben lábbal előrefelé belecsapódunk egy mélyvizes pici medencébe. A legijesztőbb, hogy egy külön úszómester figyeli, hogy ez sikeresen megtörtént-e (és nem kaptunk-e menet közben szívrohamot). Hát, nekem sem ez a kedvenc csúszdám.
És akkor a felsorolt csúszdákon kívül még olyan sokféle van: sötét, szőnyeges, torony, inga, vagy a számomra legrettegettebb szabadesés. Sőt, a világban léteznek csúszdák, melyekről 100 km/h feletti sebességgel lehet lezúgni, vagy olyan, ahol cápákkal teli akváriumon keresztül halad át az átlátszó csúszdacső. Ezeken főleg nem mernék lecsúszni, de furcsa, hogy a hétköznapi csúszdákon milyen kevés a felnőtt nő. Míg például a 40 év körüli férfiak cseppet sem érzik magukat öregnek a mókához, addig a nők jelentős részének eszébe sem jut, hogy részt vegyen a játékban.
Pedig, miért ne? A csúszdázás a legősibb, zuhanással kapcsolatos félelmünket és egyben vágyunkat szolgálja ki, s ez egyetemes. Ha Goethe korában lettek volna aquparkok, akkor a költő nem a strassbourgi székesegyház tornyában gyakorlatozott volna, hogy megszabaduljon tériszonyától. Van abban valami felkavaró és egyben megnyugtató is, hogy nem lehetünk urai a testünknek és mégsem történik semmi baj. Vagy egyszerűen csak jó érzés bátornak lenni. És nagyon jó a gyerekekkel felidézni a legjobb csúszdás kalandokat. Szóval, vigyázzatok, nehogy lecsússzatok róla!
Evarek
Borítókép: Mogyoródi Aquaréna, forrás: termalfurdo.hu
