Pörgetem a Facebook-on az idővonalam bejegyzéseit, szépségesre retusált képek és életek: csupa élmény és öröm, siker és boldogság, akármerre nézek. Lehetséges ez?
Kétségtelen, hogy önmagunk nyilvános naplózásakor a legszebb, legvonzóbb arcunkat tárjuk a kíváncsi vagy épp kéretlen tekintetek elé. A Zuckerberg által 2004-ben megteremtett világméretű virtuális térben az offline életben sokszor megtépázott identitásunk nyilvános szereplésre érdemesnek ítélt, válogatott szilánkjai csillannak meg, mint például „a” sportszerető, „a” természetbarát, „az” utazó, önazonosításra alkalmas karakterjegyei. Mindezek mellett törékeny életünk pillanatnyi bizonyosságai és sikerei, múlandó szépségünk szűrőkkel tupírozott dokumentációja segít napról napra újraépíteni önbizalmunkat, erősíteni magabiztosságunkat és kialakítani azt a „brand”-et, amit magunkról láttatni szeretnénk.
De vajon tényleg segítség-e az életünk árnyoldalait gondosan elrejtő szelekció? Nem épp e torz tükör töri össze végleg önképünket azzal, hogy belekényszerítjük egymást egy, az élet nehézségeitől vagy épp csak a mindennapoktól kilúgozott, mesterségesen tökéletesre színezett világba?
Hogyan tanítsuk meg egymásnak és legfőképp a gyerekeknek, hogy a facebookról áradó önfényezés önmarketing ne tévesszen meg bennünket és ne támasszon túlzott és elérhetetlen elvárásokat önmagunkkal, társunkkal, saját világunkkal kapcsolatban. Bizony nem árt olykor tudatosítani magunkban, hogy a legmenőbb ismerősünk is kínlódik, ha fáj a foga, sőt, pattanás is nőhet makulátlan pofijára, de még az sem kizárt, hogy egy krumplifőzelék összedobása is problémát okoz annak, aki kulináris különlegességek ínycsiklandó fotóit posztolja steril konyhájából…
Az eladást szolgáló marketing eszközök a közösségi oldalak elterjedésével saját életünk részévé váltak azzal, hogy mi magunk vettük át a reklámipar (egyébként nem túl bonyolult, ám annál hatásosabb) fogásait: csak a szépet és jót megmutatni, csak az eredményeket és az élményeket megosztani, hogy felragyoghasson „önmagunk gyönyörűsége”.
Ebben a meglehetősen őszintétlen, ám mára kétségkívül megkerülhetetlenné vált galaxisban az én, 40+-os generációm már csak bevándorlóként (mások szerint inkább legfeljebb csodálkozó turistaként) bolyong, de gyerekeink belenőnek, mint fatörzsbe gyönge ágacskák – akiknek egészséges fejlődésére vigyáznunk kellene valamiképp.
Hogyan tanítsuk meg nekik, hogy nem minden arany, ami fénylik, hogy az élet látványos élményvadászat nélkül is hihetetlenül gazdag, hogy a valódi szépség nem a profilképről, hanem belülről, lélekből, egyéniségünkből fakad?
Az egyetlen lehetőség, hogy újra és újra elismételjük nekik, hogy az életük egyedi és megismételhetetlen csodája a teremtésnek és értéke sohasem függhet lájkok és megosztások számától.
Ha használjuk is a nagy képeskönyvet, mindig okosan, épülésünkre és főképp mértékkel tegyük, tudatosítva magunkban annak rizikóit és lehetséges mellékhatásait és beszélgessünk ezekről minél többet gyermekeinkkel is.
A rendszer adott: mit is tehetnék mást, egy kattintás és megosztom veletek mindezt…☺
Lotte
