Már ifjúságunk korai éveiben felmerül bennünk a kérdés: Ki vagyok én?
Kezdetben természetesen csak nagyon homályos és tünékeny formában, később azonban, az éntudatosság növekedésével ez az ember számára talán legalapvetőbb kérdés egyre nagyobb jelentőséget nyer. Az olyasfajta gondolatok, mint a „hogyan látnak engem mások?” és „vajon képes vagyok-e megfelelni?” különösen fontossá válnak a korai tinédzserkor idején.
Már az iskoláskor előtt rendelkezünk egy sokoldalú adatbankkal, amely az „én magam” címkét viseli. Más szóval van egy énképünk, amely folyamatosan rajzolódik ki vagy íródik át a rólunk szóló újabb és újabb információk beáramlásával. Szociális lényekként – gyermekként különösképpen – tisztában vagyunk, tisztában is kell lennünk mások rólunk alkotott véleményével. Az, hogy hogyan alkalmazkodjunk környezetünk elfogadás vagy elutasítás formájában kimutatott reakcióihoz, fontos a szociális és a pszichológiai túléléshez.
Az Énkép fogalom az én tudásalapú aspektusát jelöli
Az énkép a rólunk szóló adatszerű információk összege és átlaga. Leegyszerűsítve talán kicsit egy adatbankhoz hasonlítanánk: „nőnemű, 20 éves, muzikális, és kissé túlérzékeny, jogot hallgat, svéd, Stockholmban lakik, szereti a kutyákat és az indiai konyhát, édesanyja fogorvos….” Az iménti felsorolás akár egy társkereső hirdetés részlete is lehetne, és tulajdonképpen épp ezek azok a fontos darabjai az énképünknek, amelyeket kiadunk, ha másoknak kell leírni önmagunkat. Egy énkép lehet pozitív vagy negatív, de sohasem lehet magas vagy alacsony.
Az én tudat kezdetleges formája már csecsemőkorban kialakul
A kutatók általában a 9 hónapos kort jelölik meg, mint az éntudat kialakulásának kezdetét, ekkor jelenik meg az „én, aki cselekszem” kezdetleges tudása. Az énnek a felismerésével párhuzamosan kezdődik meg a másiktól való elválás, függetlenedés is: a csecsemő lassan felismeri, hogy ő a környezetétől „külön van”, s őt 1 éves kora körül már bizonyos kezdetleges mentális állapotokat is tulajdonít magának, illetve másoknak. A környezettől való elkülönülésben óriási szerepe van a lassan formálódó testképnek. A saját testről, valamint más személyekről, tárgyakról érkező szenzoros és motoros jelzésekből formálódik az a tudás, hogy a csecsemő kezdi megismerni testének határait. Az így fokozatosan kialakuló testséma képezi az éntudat alapját, mely egyben az énkép bázisának is tekinthető.
Az életkor előrehaladtával nem csak az egyén megoldandó problémái változnak, hanem az a mód is, ahogyan magára tekint, illetve ahogyan önmagát jellemzi. A 3-4 évesek konkrét és megfigyelhető kategóriák mentén jellemezik magukat, hiányzik az általánosítás, ugyanakkor gyakran megjelennek az önjellemzésben a preferenciák és a birtokolt tárgyak. A gyerekek szinte csak pozitív tulajdonságokról számolnak be ebben az életkorban. Saját képességeik túlértékelése az 5-7 éves gyermekekre is jellemző. A 8-11 évesek már a korábban ellentétesnek tartott tulajdonságokat is koordinálni kezdik. A tulajdonságok integrálása következtében az énkép már pozitív és negatív személyiségjegyeket is tartalmaz, igaz, ezek időben és helyzettől függően váltakoznak: pl. okosnak tartja magát a diák sok tárgyból, de butának matematikából.
Általános egyetértés van a kutatók körében abban, hogy serdülőkorban óriási változások történnek mind a fizikai, mind a pszichikai funkciók tekintetében. Ennek megfelelően az önmeghatározás is lényeges átalakuláson megy keresztül. A korai serdülőkorban (13-15 éves kor) az énkép differenciáltabb, mint gyermekkorban: a kiskamasz nem csak hogy több tulajdonságát említi meg amikor önmagát jellemzi, de ezeket más-más társas helyzetekre vonatkoztatva is használja. Az énkép ilyen sokfélesége egyaránt kapcsolatba hozható a kognitív fejlődés sajátosságaival és a kívülről származó szociális hatásokkal. Az önértékelésre szintén jellemző, hogy a társas helyzetekhez kapcsolódva jelenik meg. A középső serdülőkor (15-17 éves kor) az introspektív gondolkodás és önmegfigyelés időszaka, így az önjellemzés egyre gazdagabb lesz megemlített tulajdonságokban. Ez az „önismereti érzékenység” a magyarázat arra is, hogy ebben az életkorban miért olyan fontos a fiatal számára az, hogy mások mit gondolnak róla. Az ellentétes tulajdonságokat felnagyító szemlélet nem teszi lehetővé a tulajdonságok integrációját, a fiatalban feszültséget kelt, hogy a különböző helyzetekben másként viselkedik, azt kérdezi magától, hogy milyen is ő valójában. Ennek a feszültségnek a hatására ideiglenesen csökken az önértékelés, főként a lányoknál.
Ezt a nemi különbséget azzal magyarázzák, hogy a lányok számára a szocializációjuk miatt fontosabbak az emberi kapcsolatok, s mivel jobban figyelnek ezekre, ezért számukra kiugróbb lesz a különböző szerepekben megnyilvánuló énképek ellentmondásossága. A késői serdülőkor (17-19 éves kor) idején az önjellemzés egyre több személyes nézetet és értéket tartalmaz, kikristályosodik egy többé-kevésbé szilárd jövőkép. A serdülő már nem egymást teljesen kizáró ellentétes tulajdonságokban gondolkodik, hanem megérti, hogy az egyes helyzetekben lehet más és más a megfelelő viselkedés. A személyes tulajdonságok ilyenfajta összebékítésének, integrálásának következtében növekszik az önértékelés.
A gyermekek és fiatalkorúak önbecsülésének kialakulására vonatkozó kutatások közül napjainkban Susan Harter vizsgálatai jelentősebbek.
Szerinte a gyermekek önbecsülése nagymértékben azon múlik, hogyan élik meg az énkompetenciát. Ez részben fizikai (például sport), részben kognitív kompetenciákból áll. Az önbecsülés másik fontos forrása – az énkompetencia mellett – a közkedveltség, illetve hogy szociálisan elfogadják az embert. Harter kutatásai azt mutatták, hogy leginkább az ad önbecsülést az egészen fiataloknak (amerikai gyermekeket figyelt meg), ha jól teljesítenek az iskolában vagy a sportban, ezáltal szociálisan elfogadottakká válnak, és csak legvégül számít a kinézet és a viselkedés. Szerinte a külső megjelenés a pubertás idején kap egyre nagyobb jelentőséget, különösen lányoknál. Könnyű megérteni, miért tartják fiatal korban a külső jellemzőket fontosnak, amikor az identitás formálódik, és az ember összehasonlítja magát, illetve összehasonlíttatik másokkal. Természetesen a társak szeretete gyakran annak az eredménye, hogy az ember jól teljesít valamiben, vagy csinos, így ezek nem tekinthetők az önbecsülés külön forrásának
Harter felismerésének újdonsága abban áll, hogy csak az élet azon területein elért sikerek növelik az önbecsülésünket, amelyeket személy szerint fontosnak élünk meg.
Önértékelés és a szülői magatartás kapcsolata több kutatás témája is volt az elmúlt évtizedekben.
Az egyik, 1986-ban készült vizsgálat mintája 128 család volt: apa, anya és gyermek a késői serdülőkorból (17-19). Az önértékelés sokkal inkább kapcsolatba hozható a gyermek által észlelt szülői magatartással, mint a szülő saját viselkedéséről alkotott „realitással”. A fiúk önbecsülése sokkal érzékenyebb a szülői kontrolláltságra/autonómiára, a lányoké inkább a támogatásra, az életükben történő szülői részvételre. Általánosságban az apai viselkedési minta meghatározóbb, mint az anyai, ebben az életkorban, ráadásul inkább a fiúk körében, némi meglepetésre.
Egy másik, 1994-ben készült vizsgálat legszignifikánsabb eredménye volt, miszerint a szülői támogatás és autonómia biztosítása az önbecsülés egyik legfontosabb faktora.
A harmadik, 2000-ben készült tanulmány szintén azt hivatott feltárni, milyen mértékben határozza meg a szülői nevelési stílus (tekintélyelvű, határozott, engedékeny). A kutatás legfőbb megállapítása a témában, miszerint az ésszerű fegyelem, amit az anya a gyereknevelésben érvényesít,jótékonyan hat, sőt növeli az utódok önbecsülését.
Tóth Mónika pszichológus, mediátor, a Kisszoba Családterápiás és Mentálhigiénés Központ alapítója
Források:
Eisenberg, N., Damon, W. & Lerner, R. (2006) Handbook of child psychology John Wily&Sons Inc., Hoboken, New Jersey
Furnham, A. & Cheng, H. (2000) Perceived parental behaviour, self-esteem and happiness Social Psychiatry P. Epidemol 35: 463-470
Nielsen, DM. & Metha, A. (1994) Parental behaviour and adolescent self-esteem in clinical and nonclinical samples. Adolescence Fall: 29 (115) 525-542
Gecas, V. & Schwalbe, ML. (1986) Parental behaviour and adolescent self-esteem Journal of marriage and family, Vol.48.No.1.Febr.
