Kamasz a háznál – a fiatalság elixírje

Hihetetlen büszkeséggel tölt el, hogy van egy kamasz fiam!

A nagyfiam 13 éves, már csak a válláig érek és 43-as cipője láttán fényévnyi távolságra érzem azt a cseppnyi újszülöttet, aki nem is olyan rég a kora-babaság határán billegve a 36. hétre született és 2680 grammos súlyával a csecsemős osztály legapróbb emberkéje volt. (Indiszkréció volna azt firtatnom, mivé is lett a cserebogár, de biztos, hogy senki nem a koraszülöttek törékenységére gondolna az én “kis” fiam láttán…)

Emlékszem, ahogy vékonyka csuklójáról rendre lecsúszott a kék kórházi karkötő, pedig legkisebb állásban rögzítette a nővérke.

Ma az én nagyfiam erős karja segít cipelni a bevásárolt tömérdek ennivalót, amit három testvérével pillanatok alatt el is tüntet méretes hűtőnkből.

Elképzelésem sem volt, hogy milyen lehet egy tizenéves anyukájának lenni, a mai napig lelkem legmélyén ragaszkodom ahhoz, hogy igaziból én vagyok az a zilált kamasz, akit szülei próbálnak a normalitás talaján tartani, nem pedig fordítva. De kétségtelen eltelt néhány év és az én cseppecske szüleményem fogta magát és észrevétlen elkezdte ledobni magáról a tojáshéjat, s ezzel én is óhatatlan belecsúsztam a racionális anyuka hálátlan új szerepébe. Meg kell olykor csipdessem magam, hogy felfogjam, a szemem előtt egy fiú készül férfivá alakulni és ez ugyanolyan észrevétlen következik majd be, mint ahogy kisbabaságát elveszítette annak idején. Zavarbaejtő és felkavaró változás. De van egy jó hírem, mindez nem valami gyászos vége egy kisgyerekes anya életének, hanem ígéretes kezdete egy egészen más kapcsolatnak. Ma este – kislányom elsőáldozása kapcsán – az ünnepi nap pörgését levezetve beszélgettünk a konyhaasztal mellett, csipegetve az ünnep utolsó morzsáit. De hogy milyen témákról! Szó esett arról, hogy Jézus teste miképp van jelen az ostyában és hogy mitől más az úrvacsora a reformátusoknál, mint az áldozás. Beszélgettünk a csodákról, arról, hogy nincs nagyobb korlátoltság, mint elvetni ezek eshetőségét. Ez már nem az a beszélgetés volt, amit egy kicsi gyerek és az ő felnőtt szülei folytatnak, mikor a szülő még “magas lóról” egy egyensúlytalan szellemi állapotból magyaráz a kicsinek. Itt bizony már egyenrangú felek diskurzusa zajlik, izgalmas érvelésekkel, váratlan és inspiráló felvetésekkel. Ha van alkalom úgy igazán egymásra figyelni (sajnos nem sok ilyen pillanat adatik), rájövünk, hogy igazi társ, szinte barát ül mellettünk és ez akkor is igaz, ha egyébként már a következő mondatban visszatérünk a szülő-mantrához, ingerülten azt kérdezgetve, hogy készen áll-e a tesi cucc a hétkezdésre és hogy vajon biztos-e, hogy megint semmi tanulnivaló nincs holnapra?

Egy biztos, a kamaszok természetessége, a belőlük áradó határtalanság pezsdítőleg hat az életközepi válságtünetekkel küszködő, a felnőtt-szerepben épp kiégni készülő magamfajtákra. Megfiatalít, kizökkent még akkor is, ha egyébként ki is csapja sokszor a biztosítékot csemeténk hányavetisége és örökös riposztjai.

 

De ha Ő elismer, én a mennybe megyek, ha Ő egy puszit cuppant az arcomra, hetekig el vagyok alélva, ha pedig végigmegy velem az utcán, a büszkeségtől majd kicsattanok!

Ne csüggedjetek, ha már nem cuki kicsi a gyerkőcötök, egy új, kihívásokkal teli, izgalmas és frissítő időszak kapujában vagytok. Kamaszodó gyerekekkel tartani tudjátok még a tempót, beavatottnak érezhetitek magatokat egy új generáció titokzatos világába, elgondolkodtató viták várnak rátok és csappanó önbizalmatokat is megtámogathatja, ha egy „mai fiatallal”  jó kapcsolatot ápoltok.

Éljetek a remek lehetőséggel és élvezzétek a kamaszt a háznál!

4 kedvelés
Előző bejegyzés: Milyen anya vagy(ok), elég jó anya vagyok? – Itt az alkalom az önvizsgálatra?

Kapcsolódó bejegyzések