Emlékszem, mikor örökifjú, 90 évesen is aktívan politizáló, a világ dolgai iránt élénken érdeklődő nagymamám mesélte, mekkora jövés-menés volt náluk odahaza azokban az években, mikor apukám és az öccse kamaszok voltak. A körfolyosós pesti bérházban 1958 körül nekik volt először televíziókészülékük, a szomszédság csodájára járt a masinának, adásnapokon széküket, sámlijukat hozva rendszeresen ott moziztak, miközben kisebb-nagyobb gyerekek gomolyogtak körülöttük. A tágas előszobában egy nagyméretű asztal délutánonként pingpongasztallá avanzsált, egy sereg idétlen, hosszú lábú, hosszú kezű fiúcska nem kis örömére. Nagymama ajtaja mindig nyitva állt a fiúk barátai előtt, változó számban ricsajoztak náluk egy kis zsíros kenyeret vagy egy nagy tál cseresznyét eszegetve. Mikor kérdeztem, nem volt-e fárasztó, hogy ilyen átjáróház volt az otthonuk, azt válaszolta, sokkal fontosabb volt ennél, hogy testközelből láthatta, kikkel barátkoznak a fiai. Otthon biztonságban tudhatta őket, még ha kissé hangos is volt az élet.
Sok év elteltével drága nagymamám bölcsessége szolgál mintául nekem is, mikor négy gyerkőcöt próbálok terelgetni – köztük két kiskamasz fiút. Ezért nem álltam ellen most sem a legnagyobb gyermek felvetésének, hogy nálunk legyen a Krakukák és Prutylakoszok Rendjének (fantáziavilágukban ekként definiálják baráti csoportjaikat) sokadik aktuális találkozója.
Szombaton össze is sereglettek újra a gyerekek, és ha már a tizenkét éves hívhatta a barátait, hát a kisebbek sem maradhattak „árván”, ők is szóltak egy-egy barátnak, barátnőnek. Így alakult, hogy férjemmel tizennégy gyerkőcöt kísérve indultunk útnak biciklizni, impozáns látványt nyújtva a falu számára. Így, egy kisebb osztálynyian fociztunk, jégkrémeztünk, röplabdáztunk. Üdítő volt hallgatni a csacsogásukat, látni féktelen jókedvüket, amely cseppet sem volt idegen, inkább nagyon is ismerős, abból az áldott-szép időből, mikor még mi (a jelen szülői státuszú, komoly és felelősségteljes tagjai) voltunk kamaszok. Hihetetlen jó érzés, hogy még tudunk egy nyelvet beszélni a „Z” generáció tagjaival, hogy rötyögnek a poénjainkon és még mi is bírjuk a tempót velük, nemcsak verbálisan, de két keréken, futásban, kreativitásban is. Büszkeség járt át, hogy egy ilyen vagány csapattal járhatom a bicikliutat, és legfőképpen azért, hogy a gyerekeim mindezt nem tartják cikinek, nem kínos nekik, hogy ott idétlenkedik és szövegel anya és apa is a pályán. Megkockáztatom, még élvezték is a társaságunkat. És bevallom, mi is az övéket.
Kamaszokkal lenni valódi életelixír, akkor is, ha mire mindenki hazamegy, félholtan zuhanunk az ágyba.
És igazad volt nagyi, jó dolog és megnyugtató látni, kikkel barátkoznak, mit csinálnak a gyerkőceink. Te életed végéig fiatal maradtál, lehet, hogy egy kicsit ez is volt a titkod?
Lotte
