Hanna összerezzent, amikor csöngettek az ajtón. Meglepte, nem számított rá, hogy valaki meglátogatja ilyenkor.
Még egyszer csöngettek, majd hangos kopogásba, mi több dörömbölésbe kezdett az a titokzatos valaki ott az ajtó előtt. Hanna úgy tett, mintha nem lenne otthon, ez általában be szokott válni a gázórással, vagy a villanyóra leolvasóval is. Szinte visszafojtotta a lélegzetét. Azonban most az a valaki kitartó volt, valamiért nem hitte el, hogy nincs otthon senki.
Hanna kicsit még várt, nesztelenül odaosont a lakás ajtótól legtávolabb eső pontjára, és leült az ágyra. Türelmesen üldögélt, a dörömbölés, a zajongás azonban nem maradt abba.
Törte a fejét, hogy ki is lehet az és miért pont ezen a napon zavarja olyan rendíthetetlenül, ma szeretett volna végre egy-két órát pihenni és átgondolni az életét. Harminchét éves lesz idén, három év múlva negyven. Mi is történt vele az elmúlt majd négy évtizedben? Nem, ilyen ricsajban, nem tud koncentrálni, elmélyülni. Meg kell néznie, ki az. Mindjárt megyek! ‒ kiabálta.
Megigazította a haját, kinézett a kukucskálón, ismerős férfi volt. Kinyitotta az ajtót. Az ismerősnek tűnő férfi nem is hagyott időt arra, hogy kitárja, mert ahogy elfordult a kulcs a zárban, belökte az ajtót. A férfi az asztal mellett álló székre lökte Hannát. A bejárati ajtó nagy durranással becsapódott mögöttük. A jeges rémület megdermesztette a testrészeit, hangszálai nem engedelmeskedtek, pedig legszívesebben torkaszakadtából sikítozott volna. Eszébe jutott, hogy még soha nem sikítozott, vagy mondta ki hangját kieresztve, hogy „Segítség! Kérem, segítsenek!” Megpróbálta. Hangja halk volt, olyan nevetségesnek tűnt a segélykiáltása, erőtlennek… egy életéért küzdő, nem így kiált! Nem igazán tudta, hogy mi a teendő ilyen esetben. Mit akarhat tőle ez az idegen? És miért épp tőle? Ezernyi kérdés cikázott a fejében, mégsem tudott megszólalni, csak hallgatott. A férfi sem szólt egy szót sem.
Farkasszemet néztek percekig, idegőrlő egy “játék”, Hanna már gyerekkorában sem szerette ezt játszani. Az izzadtságcseppek lassan, de céltudatosan megindultak a hátán és a homlokán a gravitáció hatására lefelé. Félt, mégis újabb és újabb gondolatok rohanták meg, olyanok, amik mostanában éjjel-nappal, de főleg éjjel foglalkoztatták. Analizálni kezdte önmagát, szánalmas ‒ suttogta félhangosan. A férfi odahúzott elé egy másik széket, leült, lassan odahajolt hozzá és közelről kérdőn, pofátlanul tovább bámult az arcába.
Miért velem történik mindez? Tudom, megvan mindenem, szép család, három gyerek, férj, hit, ház, autó, kutya, karrier… ja, és egy bontakozó szerelem gondolta Hanna. Igen, egy bimbódzó érzés volt, ami felkavarta a nyugodtnak sosem mondható, rohanó hétköznapokat. Egy bizsergető valami, amitől újból azt érezte, hogy tényleg él, hogy megint fiatal, hogy megint igazi nő, nemcsak anya, gondozó, nevelő, pelenkázó, ebédet főző, mosó, takarító, megértő feleség, önfeláldozó betegápoló, gyerekeket – férjet előtérbe helyező, minden másról lemondó valaki, hanem Ő. Ő, J. Hanna, ízig-vérig ő, újból. Azt érezte, hogy van neve megint, nemcsak Anyagyere, nemcsak oviban, iskolában, játszótéren, úszáson, focin, baletten egyennéven hívott kedves Anyuka. Van saját keze, lába, melle, ami hosszú évek szoptatása után megint ismét csak az övé, van saját véleménye, akarata, saját szórakozása, önálló, titkos ideje. Vele is történik valami. Nemcsak ad és ad és ad, addig, amíg elfogy egészen, amíg nem lesz türelme, szépsége, kacagása, amíg nem marad belőle semmi. Érezte, hogy hogyan illan el minden egyes évvel valami abból a természetes szépségből és derűből, ami egykor jellemezte. Mindennél jobban szerette pedig a gyerekeit, a férjét, az életüket egykor. Könyörgött a férjének, hogy szülhessen még egy gyereket.
Mindenét megadta volna még egy kisgyerekért… hogy még egyszer újból kezdje, hogy érezze, az apró végtagok öklözését, rugdalózását a méhében, hogy újból ölelhessen egy újszülöttet, hogy jobban csináljon ezúttal mindent, hisz már tudja, hogy mi mindent csinálna most másként. Hajlandó lett volna mindent újból kezdeni, de a férje tiltakozott. Kizárt. ‒ mondta kategorikusan, ahogy másban is, ő döntött egyedül. Lehet, hogy itt romlott el minden? Lehet, hogy itt fordult meg vele a világ? Hogy csalódott a másikban, igen, csalódott! De másban, talán más miatt csalódott volna. Van, akinek a férje hűtlen, az is megbocsájthatatlan, az összetöri a szívet, felemészti a lelket, széttépi a meghitté varázsolt pillanatokat. A bizalom bástyáját mindörökre földre tiporja, sóval hinti be, amin már nem nőhet új virág. Barátnője mesélte, hogy amikor megtudta, hogy a férje hűtlen volt, összedőlt az egész, precízen, gondosan, műszaki pontossággal megtervezett élete. Hosszú évekig próbált megbocsájtani. Felejteni akart a gyerekekért, az életéért. Kívülről úgy tűnt, vagy úgy tűnhetett, hogy sikerült. Görcsösen törölni akarta az emlékét a másik nő csókjának, a másik nő ölelésének. Azonban még évek múlva is azon kapta magát, hogy szeretkezésükkor önkéntelenül csorognak a könnyei…
Hanna túl éretlen volt, amikor férjhez ment, vagy talán csak kevésbé volt akkor kiforrott Önmaga, mint ma. Most, hogy a gyerekei iskoláskorúak lettek, és lett ideje újból magával törődni, kezdett ráérezni arra, hogy milyen is Ő valójában. Lehet, hogy a negyedik gyerek csak ezt a felismerést odázta volna el? A szembenézésre nem hagyott volna időt? Mindig hitt a házasságban, a házasság szentségében, és most tessék elbizonytalanodott. Kételyek között, pucéran, pőrén állt a világban amikor… találkozott Valakivel, akitől nem akart semmit, mégis, akitől értelme lett a napnak. Megtöltötte örömmel az ébredéseket, a lefekvést, az állandó rohanást, a lemondásokat. Rég nem észlelt izgalommal várta a véletlen találkozásokat, apró jeleket vett észre, összenézéseket, nem szándékos érintéseket, amik átformálták. Kifestette magát induláskor, nőiesebben kezdett újra öltözni, levetette a kényelmes anyuka-tornacipőt, magassarkút húzott… Azután a kiszámíthatatlan találkozásokból szándékos, megbeszélt és még mindenki előtt legalizált kávézások, beszélgetések lettek. Semmi komoly, csak… egy idő múlva Hanna azt vette észre, hogy nem tud meglenni az eddig szunnyadó, felébresztett érzései nélkül.
Véresen komoly lett egyszerre az egész. Nem akart többé a hétköznapi problémák, gyereknevelés, házépítés, egymásra utaltság miatt legjobb baráttá avanzsált férjével továbbra is “csak barátok” maradni. Valami örökre megváltozott benne belül.
Most itt ül a lakásában, egy idegen férfi fenyegető közelségében, egy féltékeny férjjel, három gyerekkel, egy elnyomhatatlan érzéssel a szívében, válaszút előtt. Összeegyeztethetetlen ez mindennel, amit eddig őszintén hitt és gondolt. Valami megfoghatatlan félelem kerítette hatalmába, lelkiismeret-furdalás és a mindenáron való szabadulni vágyás érzése keringett benne, kezébe temette az arcát és a teste reszketni kezdett. A gyomrából felszakadó ordítás hagyta el a torkát: SEGÍTSÉG! Segítsen valaki! ‒ üvöltötte Hanna szinte artikulátlanul újból és újból. Mint, aki az életéért küzd. Felpattant a székről, a konyhapulthoz futott, ahonnan felkapott egy kést. Mindenre elszántan szembe akart nézni a férfivel, megvédeni magát, harcba szállni. Körbenézett, kereste az idegent. Minden szobába berontott, hogy szemébe nézhessen a támadójának. A lakás üres volt, nem volt rajta kívül senki. Kopogtak. Értetlenül az ajtó felé botorkált, alig állt a lábán. A szék mellett, amin eddig ült, egy nyitott bőrönd hevert, telis-tele a ruháival. Elhajította a kezéből a kést. Megyek! ‒ mondta, és kinyitotta az ajtót. A szomszéd volt, aki a segélykiáltásra jött át megkérdezni, hogy minden rendben van-e. Igen, ‒ felelte Hanna ‒ köszönöm! ‒ és becsapta az ajtót.
Mi volt ez? Hallucináció? Pánikroham? Ebbe biztos bele fogok őrülni! ‒ és belerúgott a földön heverő bőröndbe.
