Verset olvasni menő, ez állt az egyik mai hírlevelemben. Vagyis, valaki azt szeretné, hogy verseskötettel javítsak az imidzsemen.
Gondolom, az a valaki úgy van vele, hogy megveszem a köteteket, mert sznob vagyok, aztán úgyis megszeretem a verseket.
És igaza van. De kell-e szeretni a verseket? Nem, egyáltalán.
Biztos vagyok benne, hogy nem bír el mindenki ugyanannyi költészetet. Biztos van, aki egyáltalán nem tudja elviselni, hogy egyesek kifordított felsőtesttel állnak a többiek elé, ízléstelennek találják. Sokan nem bírják a zsigerek látványát, az elszántan dobogó szívet, és a kiválasztás kémiáját. Néha én is így vagyok ezzel.
Volt idő, hogy minden verstől halálos hangulatom lett, mert úgy hatott a sok szépség, mint egy bogárgyűjtemény, gombostűre tűzve az élet, bármilyen szép, nem élet többé. És minél szebb, annál szörnyűbb.
Ám az ilyen pillanatokban is adakoznék azért, hogy a költészet mindig jelen legyen a világban. Olyan ez, mint az asztalterítő. Képes lennék ölre menni az abrosz használatának eltörlése ellen, miközben lustaságból, és még egy csomó egyéb okból csak ritkán terítjük le asztalt.
De a versnek, asztalterítőnek, épp úgy létezniük kell, mint a havasi gyopárnak, amit sosem fogok látni, a görög filozófiának, vagy a tigrisnek („Tigris! Tigris! éjszakánk/Erdejében sárga láng,/Mely örök kéz szabta rád/Rettentő szimetriád?”). Jobb nekem attól, és mindannyiunknak jobb, hogy mindezek a világon vannak.
Egyébként, az mindjárt egy tévedés, hogy a költészet az valami nagy dráma. Nagyobb része egyáltalán nem az, és cseppet sem illik rá, amit fentebb írtam. Az én generációmnak a régi tévés szavalatok nyomták meg kicsit a lelkét. Mindenki másnak meg az iskolai alkalmak. Szavalni nehéz. Ritkán, de előfordul, hogy valaki úgy énekel, hogy abban semmi zene nincs, és majdnem minden iskolás úgy szaval.
A költészet tetemes része azonban nem ilyen, hanem pont olyan, mint mi magunk vagyunk, mikor egyedül táncolunk a nappaliban, vagy énekelünk a fürdőkádban, vagy sikkes grimaszt vágunk a kirakatüvegben. Épp ugyanaz a lelkiállapot, csak kívülről is jól hangzik.
Édesanyám! Nem perdül a rokka, olyan
szakadós ma a szál, –
vágy nehezül rám:
mert a sudár, szép Aphrodité letepert!
Szerető, szerető
kell ma nekem már!
Vagy, ha valaki azt mondja, „asztalom”, magamban rá kell vágjam, hogy „hasztalan vigasztalom”, ez néha rabság, nem tagadom.
Vagy ha az Ember kiöltözik, kattognak bennem a sorok:
bennem a régi medveén megingott.
Lásd, nadrágtartót vettem és szmokingot
a medvevért alá a kedvedért.
Vagy este mikor kislámpát kapcsolunk a gyerekeknek dünnyögöm:
Feje alatt a párna felhő
Mikor fény gyúl az árnya megnő
Vagy pelenkázás közben:
A pelenkázóra tilos
Ágnest letenni most,
Egy takaróba bugyolált
Kerti kő alszik ott,
Ha leveszem, még szétszedi
Az ágyát valaki,
Pedig van pelenkája is,
S benne tán kőkaki…
És végül egy családi titok. Ha az asztalnál ülve várjuk az ételt, az „Vályúnál az ökrök szomjasan delelnek”
Mindenhol vers van, ha akarom, ha nem.
(A posztban szereplő töredékek megfejtését várjuk hozzászólásban itt, vagy a facebookon! A lehetőség csütörtökön lezárul, akkor nevesítek mindenkit én magam.)
