A család minden tagja meríthet abból a bőségkosárból, amelyet a Kossuth Rádió Vendég a háznál című műsora kínál minden hétköznap – immár 25 éve. A műsor felelős szerkesztőjével, Keresztes Ilonával beszélgettünk.
Négy fiú felnevelése és 25 év Vendég a háznál után nem telítődött a gyerekekkel kapcsolatos témákkal?
Nem, mert a műsorban nemcsak gyerekekről van szó, hanem komplex módon a családokról. Ebben benne vannak a párkapcsolati kérdések, az oktatással, az egészséggel kapcsolatos jelenségek, a mentális fejlődés lehetőségei, azaz az élet maga. És csodálatos emberekkel találkozunk, nagyszerű családok élnek körülöttünk. Az viszont előfordul, hogy bizonyos témákról már elégszer kérdeztem, ezeket örömmel átadom másoknak.
Hogyan képzeli el a hallgatóit?
Van, hogy magam elé képzelek kismamákat, akiket látok az utcán, babakocsit tolva, vagy rácsodálkozom egy-egy távoli ismerősre, akiről kiderül, hogy figyeli a műsort. 450-500 ezer fő között mozog a hallgatóságunk, ami hatalmas szám. Talán az is a műsor titka, hogy csak a fül kell hozzá, lehet mellette főzni, autózni. Minden nap van 23 percünk, ami miatt megengedhetjük magunknak azt, hogy bizonyos korjelenségekkel, felfedezésekkel elmélyültebben foglalkozhassunk. Amit mi csinálunk, épp ezért a jövőnek is szól. Lényegesnek tartom, hogy dokumentáljuk a mai magyar valóságot, igazi közszolgálati feladat ez is.
Melyik a legkedvesebb témája?
A születés előtti élet, a perinatális tudás nyűgöz le. A sejtszintű emlékezet, az anyával történt dolgok hormonális, mentális vonatkozásai a magzat életében nagyon izgalmas kérdések.
Volt a személyes életében is ilyen tapasztalás?
Az egyik fiamnak lett volna egy ikertestvére, aki aztán elhalt. Ez a születése után teljesen feledésbe is merült, kisiskolás korában előkerült a magzati ultrahang képe, a dupla petezsákkal. Amikor ezt ott megtudta, felkiáltott, hogy: „Mindig is tudtam!” Valami hiányzott neki. Kicsit meg is könnyebbült ezután, hogy tudomása lett minderről. Aki egyszer megérkezett erre a világra, biztos, hogy emléknyomot hagy maga után az ittmaradókban, akár tudatosat, akár tudattalant…
Mi annak a jelenségnek az oka, hogy a születéssel kapcsolatos körülményeink sose voltak ilyen jók, mégsem születnek meg azok a vágyott gyermekek?
Nem tudok egyetlen választ, folyamatosan töprengünk ezen a szerkesztőségben, a barátaimmal, a férjemmel is. A tanulás késleltető hatása, a karrierépítés hosszadalmas folyamata biztos szerepet játszik ebben. Ha mindezek utánra hagyjuk a családalapítást, és a személyiségnek csak a munka-tanulás részét építjük, az anyává, apává válás oldalát pedig nem, elcsúszhat a családi élet indulása. És sosincs olyan pillanat, amikor minden, de minden klappol. Sokszor abba a hibába esünk, hogy túlzottan meg akarjuk tervezni az életünket, a spontaneitástól rettegünk. És perfekcionisták is lettünk, felelőtlennek gondoljuk azt, aki nem tökéletes körülmények közé szül gyermeket. Pedig ha a szüleinket kérdezzük, mi sem így lettünk. Aztán hiányzik a közvetlen tapasztalat is, kevés a kistestvér, az unokatestvér, akiket babaként dédelgethetnek a lányaink, fiaink. Ha ez az elemi élmény nincs, azt hihetik, hogy ők nem lesznek képesek ellátni ezt a feladatot.
A párkapcsolati kultúra nem lehet további oka a családalapítási nehézségnek?
De igen! Sok olyan lányt és fiút ismerek, akik családanyák, családapák szeretnének lenni, csak épp nincs kivel. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy az összeköltözés divatja és a nagyon korai szex nem biztos, hogy jót tesz ennek a folyamatnak. Nem is erkölcsi szempontból, hanem azért, mert a teljes testi együttlét és az együttéléses életforma befolyásolhatja a tisztánlátást. Sok párt ez a létforma tart össze ideig-óráig, miközben érzik, hogy nem ők egymás számára a végállomás. Elmennek a legszebb éveik egyfajta vegetálással. Végül szétesik a dolog, de addigra már sok idő eltelik, és sok sérüléssel kerülnek ki a kapcsolatból. Sokszor ezután egy új diplomába fognak, aztán elindulnak egy új területen, ami megint idő. Mindeközben elvész a rugalmasság, a lendület, ami a 20-25 éves fiatalokat jellemzi. Sokan keresik a tizenévesen megélt nagy szerelmi érzést, amit harmincévesen már nem fognak érezni. Az életet beindító első nagy huszonéves lendület elmúltával sokkal nehezebb családalapításba fogni, sokkal több az aggodalom, a görcs.
Ha viszont megszülettek már a gyerekek, tudatosabbak a fiatal szülők, mint valaha, ugyanakkor jóval több szorongás is van bennük.
Az én generációm, a mai ötvenesek, egészen más nevelési elvek szerint nőttek fel. Akkoriban a gyerekeket sokkal szigorúbban nevelték, nem annyira tekintették őket partnernek, mint mostanság. A rendszerváltással a mentális kultúránk is átalakuláson ment át, másképp, sokkal gyerekközpontúbban, engedékenyebben kezdték a gyerekeket nevelni. De miután nem voltak minták, kicsit túllőttek a célon. Eltűntek az elvárások, az egészséges korlátok, a gyerekek pedig ebben a bizonytalan térben vergődtek. Mostanra nő fel egy új szülőgeneráció, akik viszont már nagyon bölcsen, ügyesen ötvözik a két modell értékes elemeit. Talán a segítségkérés kultúrája nem alakult ki még eléggé, akár megelőző jelleggel is érdemes lenne gyakrabban szakemberek, coachok, pszichológusok, családterapeuták – vagy egyszerűen egymás segítségét igénybe venni. Nem kell tökéletesnek lennünk, és nem kell minden nehézséget egyedül megoldanunk, miközben úgy teszünk, mintha minden rendben lenne.
Régen ilyesmi fel sem merült, miért lett ez mára ajánlott útkeresési mód?
Az élet régen sokkal szigorúbb szabályok között zajlott minden tekintetben, az öltözködés, a beszédmód és a viselkedésminták terén is. Nem nagyon törődtek azzal, hogy ki, hogy érzi magát és nem is panaszkodtak. Működött a világ, de közben betegítőleg is hatott az emberek életében az a sok ki nem mondott gond, ki nem sírt bánat. Ma is sokszor kendőzzük el a problémáinkat, a családi krízisek után sokszor a születésnapi torta felett is repkednek a sérelmek, elfojtunk jogos érzéseket, és szőnyeg alá söprünk megoldásra váró fontos konfliktusokat. Ezek borzalmas dolgok! Egy krízisben, ahol nem tudjuk mi magunk kibogozni a szálakat, külső segítséget kérni egyáltalán nem szégyen. Én abban hiszek, hogy lehet a világ jobb is, és a tudnunk kell, hogy a beszélgetésnek gyógyító ereje van, akár egy terapeutával, akár egy baráttal, szomszédasszonnyal ülünk le.
Hogyan nevelhetjük úgy a gyermekeinket, hogy felkészüljenek a majdani családalapításra?
Én a gyerekeket egészen pici kortól nevelném anyának és apának, elköteleződésre, szeretetre. Azok a gyerekek, akiket biztonságosan szeretnek és a mentális légterük tiszta, azokra nagyon sokat lehet „pakolni”. Nem individuumokat kell nevelni, hanem közösségben, kapcsolatokban jó működő, szeretetre képes embereket. Azt kellene megértetni velük, hogy az élet kölcsönösség. Ha azt kérjük egy gyerektől, hogy maradjon csendben, mert a nagymama épp alszik, üdvözült arccal, büszkén megy majd oda hozzá ébredés után, hogy „csöndben voltam a kedvedért!”. És ő ettől növekszik. Munkát, feladatot is kell adni. Ma takarítók járnak az otthonainkba, miközben felnőtt fiatalok, életerős lányok nézik, hogy egy idegen sok pénzért pucolja az ablakot. Uzsgyi, föl az ablakra, mossa le, és nézzen örömmel körül utána, hogy milyen szép lett! Anya közben süthet neki egy csomó palacsintát. Ne féltsük őket az idősektől sem, az egy csoda, amit egy beteg nagymama az unokáinak adni tud és fordítva. Ha így nőnek fel, nagyobb korukra nyitva lesz a lelkük arra, hogy a családban ők legyenek a tűzhelyek.
A lányainkhoz hogyan közelítsünk, hogy felkészülhessenek az anyaságra?
Volt egy sorozatunk, Szendrei Edit szerkesztette, ami a lánymesékről szólt. Antalfai Márta pszichológus követte végig a női lét állomásait a kislánytól az öregasszonyig. Összevetve a mesék világát a mai valósággal, egy hiányosságot fedezett fel: a jószívű lányét. Azt a mentalitást, ami a Holle anyóban jelenik meg: megyek az utamon, de nem megyek tovább, ha épp az én segítségemre van szükség valahol. Ha észreveszem, hogy terhe van az almafának, leszedem azt és megmentem a gyümölcsöt, vagy mielőtt továbbindulnék, kiszedem a kemencéből a kenyeret. Ezt a hihetetlen képességünket mintha elveszítettük volna, rohannak a lányok a pályán, hogy ugyanott és ugyanolyan sebességgel fussanak, mint a fiúk is. Pedig az élet aranyát az a lány vitte el, aki jó szívvel volt mások iránt.
Mi a véleménye a technika fejlődéséből eredő kihívásokról?
Tragédia! Ezt érezzük Mohácsi Edit kolléganőmmel, a VÁLASZ-UTAK fiataljaival beszélgetve is. Készítettünk nemrég egy pornóról szóló adást, elmondták, hogy 9-11 évesen láttak ilyesmit először, általában egy osztálytárs mutatta nekik, de olyan is akadt, aki romantikus udvarlásba kezdett egy lánnyal, az pedig pornót akart nézni vele. Nagyon szigorú szabályozásra lenne szükség, hogy megmentsük a gyerekeinket. Ha a kezükben hagyjuk az okos telefont, betessékeljük vele az összes számukra ártó tartalmat. Azt a szülőt, aki alkohollal vagy droggal kínálná a gyerekét, feljelentenék, de az, hogy a csemete gép mellett ül, vagy a zsebében az egész internet teljesen rendben lévőnek tűnik, a szülő sem érzi, hogy bajt okoz. Ezen a területen a kisgyerekek esetében én a tilalmat támogatnám – ahogy a drog, dohány és alkohol esetében indokoltnak tartjuk. Persze, nagyon nehéz, mert a szülőnek alternatívát kell nyújtania a gyerekei számára. Esténként meséljünk inkább a munkahelyi történésekről, a velünk történt eseményekről. És hallgassuk meg őket, mert a gyerekek erre vannak kiéhezve, össze-vissza feszíti őket az élet összes nagy kérdése. Snapchet ide, twitter oda, egy őszinte beszélgetés mindennél többet ér.
A gyermekvállalást lehet rózsaszínre festeni, de sötét fellegként is tornyosulhat előttünk. Hol az igazság és mi vezethet ahhoz, hogy a mai fiatalok félelme oldódjon a gyermekneveléssel kapcsolatos felelősséggel kapcsolatban?
Ez a média felelőssége is. Fontos lenne a valóságot bemutatni, az igazi, szépségekkel és megoldható problémákkal teli családi életet. És éreztetni azt is a fiatalokkal, hogy nemcsak két ember felelőssége egy új élet, hanem osztozik ebben a rokonság, a tágabb közösség, az egész nemzet, hiszen mindannyian többek, gazdagabbak leszünk általa.
Olyan megosztó témák is megjelennek a műsorában, mint az abortusz. Sosem tart ezektől?
Túl rövid az élet ahhoz, hogy kikerüljük ezeket, az emberi méltóságot is érintő, súlyos kérdéseket. Az abortusz nagyon érzékeny téma, minden eset más. Össztársadalmi felelősségünk van ebben, azt gondolom.. Nincs egyszemélyes döntés, sokan felelnek egy baba életéért, de ezt a felelősséget és a vele járó testi lelki terhet az anya viseli egyedül. De az egész társadalomnak hiányozni fog, ha nem születik meg. Felelőssége van az anya párjának, szüleinek, az orvosoknak, a munkáltatóknak, annak, aki nem tanította meg kislányként arra, hogy lehet nemet mondani egy kapcsolatban.
Négy, ma már felnőtt fiú édesanyja. Visszatekintve, milyen vendéglátója volt a gyermekeinek?
Csetlő-botló. Nagyon fiatalon, huszonkét évesen lettem anyuka, naiv lány voltam, tele lelkesedéssel, örömmel. Kismillió hibát követtem el, sokszor egyszerűen nem láttam a szememtől. Ha visszanézem a régi videókat, felismerek olyan jelenségeket, meghallok olyan mondatokat, amiket akkor, amikor megtörténtek, egyszerűen nem vettem észre. Gyakran gondolom, hogy jó lenne visszapörgetni az időt, hogy pár dolgot jobban csináljak, de mivel ezt nem lehet, műsort készítek, és így próbálok segíteni.
Lotte
