Budapesti közösségi tereket bemutató sorozatunk második darabjához érkeztünk, a HelloAnyu után a Magvető Caféba viszünk el titeket. A Magvető Café a Kiadó szerzőinek és olvasóinak találkozóhelye, könyvesbolt, kávézó és még valami több. Hogy mi az a több, mi az a más, azt próbáltuk meg kinyomozni.
“Gyere el, hozd a laptopod, és dolgozz, aztán ha lesz üresjárat, beszélgetünk. Itt nyugi van, legfeljebb a könyvek friss illata zavar be. Jó itt lenni!” – Így kerültem először a Magvetőbe, Zsófi barátnőm unszolására, aki többek közt pultosként dolgozik a kávézóban.
Nagyon kíváncsi voltam, hogy most, amikor Budapest ennyire kinyílt, és szinte naponta nyílik egy új, trendi hely a városban, hogyan lép be a térbe a bulinegyed szélén az egyik meghatározó irodalmi műhelyünk egy könyves kávézóval.
Könyves helyek mindig is voltak. Az általam ismerteknek volt valami bunker, vagy menedék jellege a szellemi szabadságharcosoknak és kóborló legkisebb fiaknak.
A Magvető Caféban ami először feltűnik, a nyitottság, átláthatóság. A Dohány utca felől hatalmas kirakatüvegeken ömlik be a fény, amit aztán este visszasugároz a sötét utcára. A járókelők sem este, sem reggel nem tudnak úgy elmenni mellette, hogy be ne nézzenek.
Páli Orsolya üzletvezetőt rögtön arról faggattam, milyen koncepciót fejez ki a megjelenés, van-e missziós szándék abban, hogy a Kiadó nyitott térbe viszi az irodalmat.
– Nem voltak ilyen átfogó elképzeléseink az elején, nevet Orsi. Onnan indultunk ki, hogy kell egy állandó hely, ahol a “magvetős szerzők” találkozhatnak a közönségükkel. Először tehát a szerzőinknek akartunk otthont teremteni. Aztán 2015-ben Nyáry Krisztián lett az kiadóigazgató, aki viszont régóta szeretett volna egy jó kávézót nyitni. Ebből egyenesen következett a kiadói kávézó gondolata. Már csak a könyveket kellett hozzátenni, és megszületett a könyvesbolt, vendéglátóhely és rendezvényhelyszín egysége.
Páli Orsolya (Bánkövi Dorottya fotója)
– Ezek szerint elég Bodor Ádám, vagy Grecsó Krisztián mellé egy kávét és sütit is felszolgálni és létrejön a nagybetűs Hely? A Magvetőből ugyanis igazi közösségi tér lett, ahova nem csak dedikáltatni jönnek, hanem csak úgy, élni az életet. Dolgozni, olvasni, beszélgetni, merengeni.
– Igen, ez történt, és ennek nagyon örülünk.
– És mi a titok? Talán éppen a ti személyiségetek, akik itt vagytok, és megfőzitek azt a kávét?
– Először is, adott a hely szelleme: ezek között a falak között egy színházi műhely működött (Hátsó Kapu), mögöttünk a Líra könyvesbolt, ahonnan átjárás van a kávézóba. És igen, a kollégákat is úgy toboroztuk, hogy elsősorban izgalmas személyiségek legyenek, megtalálják a hangot a vendégekkel – akár idegen nyelven is -, és mellesleg fel tudják szolgálni a kávét. Nem pultosokat kerestünk. Van köztünk például képzőművész, vagy olyan, aki maga is verseket ír.
– Délelőtt van, nem szól a zene, és többség előtt nem könyv, hanem laptop hever a bögre mellett…
– Sokan ülnek be dolgozni, vagy ide szerveznek munka-megbeszéléseket. A letisztult környezet, a nagy tér alkalmas erre. Békén hagyjuk a vendégeket, bár időnként elvisszük a piszkos csészét…
Na, igen, egy irodalmi kávéház akkor lesz döglött, ha éreztetik, pontosan meddig illik maradni egy rendeléssel.
A másik titok feltehetően maga a jól megtervezett tér, Weiner Judit belsőépítész munkája. (Weiner Judit Jancsó Nyika operatőr felesége, akit állítólag többen láttak már itt mosogatni. De a nyitás után általa szervezett filmklubot is belengették az alapítók. Kíváncsian figyeljük a honlapot!)
Weiner Meghagyta a korábbi színházi elrendezésből a lépcsőzetes nézőteret, szemben a dobogót, ami mind szabad ülőhely, de kívánságra előadótérré alakul át.
Az ablakpárkányon párnás kuckók, a folyosón apró rejtek-átjáró, Esterházy Péter megvilágított fényképével egy kicsit transzcendens sarok. Ám az átjáró csak a könyváruházba visz, az még csak könyv-túl-világ.
A falak mentén mindenütt könyvek, könyvek, könyvek. A polcok, az ülő lépcsők, mind forgácslapból készültek, amit én csak egy romkocsmában mertem volna megkockáztatni, de itt, a könyvekkel társítva nem durva, csak egyszerűn friss hatást kelt. Ennek köszönhetően marad világos a tér, és nem érezzük úgy, hogy könyvhegyek alatt fuldoklunk.
Mellesleg ez az anyag jól viseli a felbukkanó konnektorokat. Mert ha van wifi, akkor bizony konnektorra is szükség lehet.
Estére jobbára eltűnnek a laptopok, helyette borozgató emberek, bizonyos alapzaj, és halk zene szól. Rávetem magam az Időmérték sorozat kis köteteire. Bámulom az őszi estét, nézem, már a falakon is csöpög az eső, vagy annyira falhoz kent a vers, talán mégis vércseppek azok? Nem, nem, inkább csak magok. Kívül vörösen, belül szürkén.
Zilahi Anna kötetéből (A bálna nem motívum) új mértékegységet tanultam:
“annyi, mint amennyit a tájjal szelfiző turista észlel a rablásból a tavon.” (Rablás)
Ez az esemény DNS-molekula, ami csak úgy ölt látható méretet, ha legombolyítjuk.
Egy koreai lány rajza van a pult mellé tűzve, pillanatképet skiccelt. Sok külföldi tér be egyébként, őket is megfogja itt valami, és nem, nem riasztják el a könyvek, sőt, néhány műfordítás kötet is fellelhető az ismertebb magyar szerzőktől. Az olyan finomságok azért nekik kimaradnak, mint Szálinger Balázs körképe, a 360° szintén az Időmérték sorozatból.
Gyönyörű és nehéz kötet, idézni szinte lehetetlen, hogy ne hazudjak, így csak egy töredék, amit kiemelni mertem, mert így magában a hiábavalóság legcsípősebb megfogalmazása:
“… … … … … … … … … … Nyilván
Lehet még élni, de ez a mese vége.”
– Ezt mondhatná a hegeli világszellem, amikor lelép valahonnan.
Hogy derűsebb vizekre evezzek, leveszek egy Cserna-Szabót. Pacalt még úgysem ettem, és erre a borító sem csinált kedvet, de ez az az élet, ami még a meséhez tartozik.
Ha kedvet kaptatok hasonló intellektuális utazásra, akkor csináljátok utánam és kukkantsatok be a MAGVETŐ CAFÉ-ba.
Filoszofi
