Közös nevező… Ezt már számtanból is nehéz volt összehozni, igaz? Hát még a mindennapi életben! Pedig bizony a párkapcsolatokban is „prímtényezők szorzatára” kell bontanunk életünket, elképzeléseinket a harmónia érdekében.
Az ellentétek vonzzák egymást, ez szinte közhelyszámba megy. A megismerkedés időszakában ez tényleg így igaz, és talán jól is van így.
A csendes, visszahúzódó nőnek imponál a határozott, nagyhangú férfi. A nyugodt, intellektuális beállítottságú férfit lenyűgözi a nő érzelmi vibrálása. Az introvertált nő bálványozza a mindenki kedvencének tartott, élénk társasági életet élő férfit. Az anyámasszony katonája férfinak jól esik a nő féltő gondoskodása.
Gyúl a szikra, lobban a láng, s lőn szerelem.
De pillantsunk csak be pár év múlva ugyanezeknek a pároknak az otthonába! A határozottság most már inkább tűnik erőszaknak, az érzelmesség hisztinek, az élénk társadalmi élet elhanyagolásnak, a gondoskodás rátelepedésnek.
Két ember számára, akiknek a kapcsolat elején még nagyon is megfelelt, sőt, tetszett, hogy annyira különböznek, az idő elteltével ezek az eltérések már inkább nyűgöt és szenvedést hoznak, és nem összehúznak, épp ellenkezőleg: eltávolítanak.
Bizonyos emberek (köztük az én férjem is) a női és férfi nemet két külön fajnak tartja.
Karinthy Frigyes klasszikusát idézve: „Férfi és nő. Hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar: a férfi nőt, a nő férfit.”
Ez akkor hát azt jelenti, hogy a két ellenpólus soha nem találkozik? A Vénuszról érkezettek és a Marslakók soha nem lesznek képesek itt a Föld bolygón békében és egyetértésben együtt élni?
Nehéz a feladat, de nem megvalósíthatatlan. A kulcs a közös nevezők megkeresésében rejlik. Nem azt kell nézni a társunkban (nemcsak párra, embertársra is igaz ez), amiben más, hanem amiben hasonló.
Felesleges az eltéréseken lovagolni, érdemes az egyező dolgokra összepontosítani.
Vegyük mondjuk a klasszikus példát, a hétvégi programot. Az egyik fél baráti társasággal akar bulizni, a másik könyvvel a kezében kuckózni. Ez egyszerű eset, hadd menjen el a buliba, közben legalább nyugodtan olvashatunk. De mi van, ha együtt akarják tölteni a szombatot? Kettesben. Viszont egyikük introvertált, másikuk extrovertált. Egyik otthon akarna maradni, a másik inkább kimozdulni. Az egyik zajt akar, a másik csendet. Eléggé reménytelennek tűnik a megoldás.
Ilyenkor lehet például kompromisszumot kötni. Ilyenkor az eredeti elképzeléseiből mindkét fél enged egy kicsit. Engedményt tesz – és közben lemond saját igényeinek, vágyainak egy részéről. Mondjuk a nap első felét otthon töltik, beszélgetnek, sütnek-főznek, megnéznek egy romantikus dvd-t. A nap második felében elmennek egy diszkóba, ott találkoznak a barátokkal, buliznak, táncolnak. Nem rossz, nem rossz, de… Óhatatlanul sérül valamelyik fél érdeke! Mert igazából a bulizós unja a főzőcskézést, csak a párja miatt ment bele, a nyugisnak meg valójában szétreped a dobhártyája a hangerőtől, de kibírja, mert hát így egyeztek meg.
Ennél azonban sokkal jobb ötlet a konszenzus. Én ezt röviden úgy hívom, hogy kölcsönös megegyezés és megelégedés. Együttműködésen alapul és tudatosságot feltételez. Ehhez a másik igényeinek teljes elfogadása kell, és ezeknek összeegyeztetése a sajátunkéval. Itt cél, hogy ne, vagy csak alig essen csorba az egyéni érdekeken.
A gyakorlatban tényleg ilyenkor jöhet a „prímtényezős” téma. Konkrétan le lehet ülni egy-egy papírossal a kézben, és összeírni azokat a tevékenységeket, amelyeket a pár tagjai szívesen csinálnának. Érdemes hosszabb listát készíteni, mert minél több pontból áll, annál könnyebb lesz egyező pontokat találni. Papírcsere után bekarikázzuk a másik listájáról azokat, amiket mi magunk is el tudunk fogadni, még jobb esetben örömmel megtennénk. Ezek közül aztán már gyerekjáték lesz kiválasztani a közös nevezőt.
Rékaútja
