Az állatok és főleg a háziállatok, nagyon-nagyon sokat tanítanak nekünk önmagunkról. Amellett, hogy a jelenlétük nyugtatólag hat, folyamatos tükröt tartanak, amelyben megláthatjuk azokat a területeket, ahol fejlődnünk kell. Sajnos, pontosan ezért éri őket annyi atrocitás, akkor is, ha tudjuk, hogy a tükör összetörésétől az arcunk képe nem változik semmit sem. Az ma már mind tapasztalati, mind tudományos úton bizonyított, hogy a kedvencek jelenléte hihetetlenül nyugtatólag hat, a simogatásuk csökkenti a vérnyomást és jelenlétük magabiztosabbá tesz.
A mozgássérült-segítő kutyák esetében a kiképzők jól tudják, hogy bár maga a segítség is hatalmas, amit ezek az intelligens kutyák nyújtanak a gazdájuknak, de talán még többet jelent az, hogy mennyivel könnyebben elfogadják őket az egészséges emberek egy kutyával az oldalukon. A kutya kapcsolódási pontot jelent azokhoz, akik amúgy zavartan félrenézve mennének el egy kerekesszékes ember mellett.
Mi egy kisebb falkányi kutyával élünk együtt. Mindannyian befogadottak, mindegyik a maga sérülésével, neurózisával érkezett. Nem volt könnyű dolgunk, amikor megpróbáltuk kideríteni, mitől retteg az egyik annyira, hogy nem volt hajlandó a séta végén megközelíteni minket két méterre sem, bár sosem bántottuk. Az sem volt könnyű, hogy a télen, összefagyva talált beagle kutyát megértsük, amikor órákon át fel-le járkált a szobában, ahelyett, hogy lefeküdt volna.
Valahogy meg kellett értenünk és meg kellett gyógyítanunk őket. Mivel mindegyikük nagyon-nagyon más volt, ezért megtanultunk figyelni. Figyelni az apró jelekre, a kis változásokra, hogy ki tudjuk találni, mi a baj és hogyan tudjuk orvosolni. És mindig lett megoldás. Volt, hogy sokáig kellett keresnünk, volt, hogy zsákutcába futottunk, de egy dologban biztosak voltunk, nem adjuk fel. Ennek pedig meglett az eredménye. Ma egy végtelenül lelkes, nagyon barátságos és hihetetlenül vicces falkával élünk együtt. Mert csak humorral lehet kezelni, ha a frissen festett konyhaplafonon meglátjuk a német dogunk által felcsapott nyálcsíkot. És amikor ránézünk, még ebben a helyzetben is boldogan konstatáljuk, hogy a félős, 50 kilós póniból, aki négy éve megérkezett, egy izmos, magabiztos, végtelenül jóindulatú ló lett.
Az, hogy megtanítottak minket figyelni az apróságokra, már milliószor bizonyult hasznosnak az életben is. A legnehezebb az volt, hogy magunkba nézzünk, amikor valami nem működött. Amikor például ideges voltam és a beagle – a legérzékenyebb kutyánk – ettől folyamatosan ugatott az autóban a mezőre menet. A legegyszerűbb ilyenkor az lenne, ha őt büntetnénk, de megtanultuk, hogy amint az ember megnyugszik, a kutya viselkedése is normalizálódik.
Azt is észrevettük, hogy az agresszív gazdáknak sokszor agresszív a kutyájuk is. Az ember a társas viselkedés szabályainak megfelelően visszafogja magát, de a kutyán kijön az agresszió. A félős gazdák kutyái sokszor a gazdájuk elrejtett félelmét mutatják. Úgy kell ezt a dolgot elképzelni, mint a leggyengébb láncszemet. A kutyákat nem kötik az emberi társadalom szabályai, ráadásul érzékenyek, így rajtuk látszik meg először, mi is történik valójában velünk. Tükröt tartanak nekünk.
Az állattartásnál fontos, hogy megtanuljuk tiszteletben tartani az állat határait. Ha alszik, akkor nem verjük fel, ha eszik, akkor nem bolygatjuk. Ők is érző lények, és ha belegondolunk, mi is utálnánk, ha evés közben a nyakunkban lihegne valaki. Ezt minél előbb meg kell tanítani a gyerekeknek is. Ha a kutya elvonul, akkor békén kell hagyni, neki is megvan a helye, a pihenésre való igénye. Ha mindannyian empatikusabbak lennénk, és jobban tiszteletben tartanánk a többiek határait, valószínűleg nagy lépést tennénk a boldogabb társas kapcsolatok felé.
Az, hogy az állattartás felelősségtudatra nevel, nem is kérdés. A naponta ismétlődő feladatok – etetés, itatás, séta, stb. – időnként terhesek ugyan, de adnak egy ritmust a napnak. Ez különösen akkor jöhet jól, ha begubóznánk, mert valamilyen fájdalom vagy trauma ért minket. Az állatok nem hagyják, hogy bepunnyadjunk vagy beforduljunk. Velük foglalkozni kell.
Én szenvedélyesen szeretem az állatokat és különösen a kutyákat. Azt gondolom, hogy aki belenéz egy kutya szemébe, az olyan hihetetlen önfeláldozó szeretetet láthat benne, amilyet csak ritkán tapasztalhatunk az emberi társadalomban. Tudom, hogy vannak olyanok, akik ezt nem értik, ezért nekik Márai sorait idézném:
“Ne szégyelld te azt, ha szereted az állatokat. Ne röstelld, ha egy kutya közelebb van lelkedhez, mint a legtöbb ember, akit személyesen ismersz. Hazug próféták és otromba, komisz emberek azok, akik megrónak e vonzalom miatt, s ezt mondják: „Az emberektől lopja el az érzéseket, melyeket a kutyára pazarol! Önző, rideg fráter!” – ne törődj velük. Szeresd csak nyugodtan kutyádat, ezt a csillogó szemű, fáradhatatlan barátodat, aki nem kér barátságáért mást és többet, mint valamilyen szerény koncot és egy-egy simogatást. Ne hidd, hogy gyöngédség és önzés késztet az állatokat szeretni. Testvéreink ők, s ugyanabban a műhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek. Mások nevezzék gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért – te sétálj csak kutyáddal. Jó társaságban maradsz; s Isten tudja ezt.”
Eszter
