Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Veronika nevű kislány, aki ragyogó kék szemeivel, göndör, szőke fürtjeivel, kedves mosolyával mindenkit levett a lábáról. Kislány létére nagyon eleven és huncut volt. Szeretett szaladgálni, labdázni, de legjobban azt szerette, ha a játékban akadtak társai.
Az első fogacskái épp időben bújtak elő, pont úgy, mint a legtöbb kisgyermeknél. Amikor járni tanult, az első bizonytalan lépteit rövid időn belül már határozott lépések követték. Amikor azonban beszélni tanult, a fejlődés nem olyan volt, mint amilyennek lennie kellett volna. Anyukája ezt észrevette, és el is vitte orvoshoz. Sokféle orvosi és vizsgálatot végeztek el Veronikán, és végül megállapították, hogy a beszédfejlődése sajnos valóban nem megfelelő. Dadogott. A dadogást lehet kezelni, sőt, ha minden jól megy, akkor a kisgyermek akár ki is nőheti, de addig… addig sajnos rengeteg kellemetlen élményben lesz része. Ez alól Veronika sem volt kivétel. Egyszer meghallotta, hogy a játszótéren két idegen kislány azon gúnyolódik, hogy inkább ne hívják őt játszani, mert mire kimondja a mondat végét, addigra ők már nem is emlékeznek, mi volt a mondat eleje.
Veronika, az egykor olyan életvidám, kedves és barátságos kislány zárkózottá, szomorúvá, reménytelenné vált, mivel szégyellte dadogását, és emiatt legszívesebben egyáltalán nem szólt volna senkihez. Néha még az anyukájához sem volt kedve beszélni, pedig ő mindig türelmesen és figyelmesen végighallgatta, és egyetlen alkalommal sem szakította őt félbe. A kis játszótársai sem bántották dadogása miatt, hiszen már megszokták, és el is fogadták őt ilyennek, ám a kislány szégyenérzete olyan erős volt, hogy már a barátaival sem játszott, csak gubbasztott otthon, a négy fal között.
Édesanyja és a logopédus néni mindent megtettek azért, hogy felvidítsák őt, de Veronika vigasztalhatatlan volt. Legkedvesebb elfoglaltsága az volt, hogy az utcán sétáltatott kutyákat simogatta, azokkal barátkozott, mert velük legalább nem kellett beszélgetni.
Édesanyja úgy gondolta, ha a kislány ennyire ragaszkodik a kutyákhoz, akkor talán a lovaknak is örülni fog, így aztán elvitte Veronikát egy lovardába, hogy megismerhesse a lovakat és a hozzájuk kapcsolódó életet. Amikor Veronika meglátta a lovakat és a lovardában élő többi állatot, azon nyomban megtetszett neki a környezet, főleg, amikor az ott dolgozók nagyon kedvesen fogadták, majd egyből a lovakhoz vezették őket. Amikor a ló kiválasztására került volna sor és Veronikát megkérdezték, melyik tetszik neki a legjobban, akkor ő nem válaszolt, csak leste a pompás állatokat. Végül Szellőt, vagyis azt a lovat választották, amelyik leginkább lekötötte a kislány figyelmét.
Veronika, amikor először ült fel Szellő hátára, kicsit ugyan félt, de aztán az oktatók barátságossága, a ló kényelmes háta, puha szőre és a belőle áradó nyugalom ezt az érzést gyorsan feledtették vele. A Veronikával foglalkozó lányok egyike a lovat vezette, egy másik pedig mindenféle feladatokat adott a kislánynak. Hol egy kirakós darabjait rakta össze, míg sétált a ló alatta, hol pedig egy kis horgászbottal fogta ki a lovarda homokjából a mindenféle színes műanyag halakat, amelyeket aztán belerakott a nyereg mellé rögzített műanyag vödörbe. Máskor pedig, lóháton ülve, egy színes labdát dobott kosárra. Minden lovasterápiás foglalkozáson újabb és újabb izgalmas játék és feladat várta. A foglalkozások végén a kislány sosem akart hazamenni, és mindig vitt répát, almát vagy kockacukrot négylábú barátjának, Szellőnek.
Veronika lovas foglalkozásait követően rendszerint tornaruhát viselő gyerekek és lovaik vették birtokukba a lovardát. A kislány érdeklődve figyelte tevékenységüket, és csakhamar megtudta, hogy ezt a sportágat lovastornának hívják. Nagyon tetszett neki, hogy a gyerekek nekifutásból felugranak, majd fel is állnak a vágtázó ló hátára, aztán mindenféle izgalmas gyakorlatokat hajtanak végre, és végül nem leereszkednek, hanem szaltóval ugranak le az állatról. Hűha! Ez aztán fantasztikus! Egyre inkább azt érezte, hogy ezt ő is szívesen kipróbálná, ezért kérlelni kezdte anyukáját, hogy engedje őt a többi gyerek közé. Édesanyja ennek a kérésnek boldogan tett eleget.
A következő terápiás foglalkozást követően Veronika részt vehetett élete első lovastorna edzésén. A többi gyerek kedvesen fogadta, és bár első alkalommal még nem beszélt hozzájuk, a második edzésen – édesanyja legnagyobb meglepetésére – már előre köszönt csapattársainak. A kislány életmódja sokat változott: a lovak és a rendszeres edzések csodát műveltek vele, hiszen két hónap elteltével az iskolában újra játszani kezdett osztálytársaival, majd egyre többször jelentkezett és szólalt meg a tanórákon is. Osztályzatai javultak, és már nem félt megszólalni társai előtt, hiszen a dadogása jelentős mértékben, szinte varázsütésre kezdett javulni.
Egy évvel később Veronika – kitartó munkájának köszönhetően – a lovastorna csapat legügyesebb tagjává vált, és a versenyeken gyakran az ő nyakába akasztották a legfényesebben csillogó érmet. Büszkén emelte magasba a kupát, amelyet az év legeredményesebb versenyzőjeként neki ítélt a versenybíróság.
A következő esztendőben Veronika bátran és vidáman beszélgetett mindenkivel, és aki nem tudta róla, nem is gondolta volna, hogy valaha dadogott, hiszen beszédén ezt már egyáltalán nem lehetett észrevenni.
Tíz évvel később a kislányból nagylány, a nagylányból pedig világbajnok lovastornász vált.
Veronika, miután befejezte tanulmányait, logopédusnak és lovastorna edzőnek állt, és ma is boldogan segít olyan gyermekeken, akik dadogással küzdenek, mert ha valaki, akkor ő pontosan tudja, hogy van kiút a reménytelenségből, egészen a teljes gyógyulásig.
Tarr Hajnalka, 11 éves, II. korcsoport
