’56 – 60

Történelmi eseményt ünnepelni sosem értéksemleges megemlékezés, a múlt szilánkjainak szikár egymás mellé rakosgatása, neutrális visszanézése. Az ünnep mindig érzelmi viszony, a nemzeti ünnep pedig óhatatlanul politikai viszonyulás is.

Sosem értettem egyet azokkal, akik számon kérték az aktuálpolitikát nemzeti évfordulóink ünneplésén, hiszen minden ünnep önkifejezés is egyben: egy értékközösség fogalmazza újra a múltbéli fordulópont kapcsán értékeit, melyek között lehetnek árnyalatbeli különbségek.

Ugyanakkor abban sem hiszek, hogy a múlt feltárása bizonyos sarokpontokat ne jelölne ki számunkra, a végsőkig nem relativizálható jó és rossz: igenis vannak hősök, akik a nemzet ügyéért áldozták életüket, vagy épp börtönbe kerülve, külföldre kényszerítve éltek tovább, esetleg karrierjüket, családi életüket törte derékba forradalmi szerepvállalásuk. Azon még sokáig el lehet vitatkozni, hogy 1956. október 23-án vajon a polgári eszmények vagy a baloldali megújulás gondolata vezette-e az utcára az emberek többségét, de az biztos, hogy a szovjet megszállással szemben nemzeti szuverenitásunk visszaszerzése volt az a közös nevező, ami a tüntetéseket szabadságharccá formálta.

Innentől kezdve pedig a képlet leegyszerűsödik: aki a magyar függetlenségért harcolt, az 1956 hőse, aki pedig ellene fordult, a nemzet árulója. Ez az alapvetés azonban még ma sem evidencia, hiszen most is előfordulhat, hogy a HVG publicistája azt állítja, 1956 valódi eredménye és nyeresége az a Kádár János, aki elárulva népét november 7-én szovjet tankon vonult be a fővárosba.

Hatvan év telt el azóta, ideje, hogy végre helyükre kerüljenek a dolgok. Ebben a tisztázó folyamatban sokat segített az a jól felépített kampány, amely óriásplakátokra tette azokat a hősöket, akiknek neve méltatlanul elsikkadt a mögöttünk hagyott hat évtized alatt. Tanulnunk kell még a neveket, ahogy az aradi tizenháromét, de a hatvanadik évforduló áttörést jelentett ebben a folyamatban.

És talán újabb tíz év múlva már az sem fordulhat elő, hogy a forradalom és szabadságharc évfordulója kapcsán rendelt szerkesztőségi felmérés azt hozza ki eredményül, hogy „a fiatalok nem gondolnak semmit 1956-ról”. Ha ugyanis egy közösség nem becsüli a hőseit, bizonyos, hogy maga sem vállal áldozatot majd övéiért és hamarosan megszűnik létezni.

1 kedvelés
Előző bejegyzés: Mikrofonba vénkurvázott a polgármester. Mi ezzel a baj?Következő bejegyzés: Fekete péntek- fehér szombat

Kapcsolódó bejegyzések