Dr. Brené Brown a Houston Graduate College of Social Work kutató professzora és egyben a New York Times bestseller listájának élén lévő könyv a Bátraké a boldogság szerzője. A Fast Company Magazin a 2012-ben megjelent 10 legjobb üzleti könyv egyikének választotta a Bátraké a boldogságot.
Brené tizenkét évet töltött azzal, hogy a sebezhetőséget, a bátorságot, az értékességet és a szégyent kutatta. Úttörő kutatási eredményeiről beszámolt a PBS, NPR, CNN, a The Katie Show és Oprah Winfrey Super Soul Sunday című műsora is.
Brené 2010-es houstoni TEDx előadása: A sebezhetőség ereje, az egyike a 10 legtöbbet letöltött TED előadásnak. A fentieken túl ő írta A tökéletlenség ajándékai, az Azt gondoltam csak én vagyok ilyen és a Kapcsolatok című könyveket is. Ebben az interjúban többek között arról beszél, hogy hogyan volt képes elfogadni a saját sebezhetőségét, elmeséli egy vállalkozó történetét, aki igazán bátor volt és végül sikert ért el,továbbá elmagyarázza, hogy hogyan működik a sebezhetőség a társadalomban.
Tapasztalata szerint mik voltak a legnagyobb akadályok a saját sebezhetőségének elfogadásánál? Mikor értette meg, hogy mégis el kell fogadnia?
A sebezhetőség tulajdonképpen bizonytalanság, kockázat és érzelmi kiszolgáltatottság. Én egy olyan családban nőtem fel, ahol a “gyerünk, csináld!” és a “ne törődj vele!” voltak a mottó (nagyon texasi, germán-amerikai). Az ebből eredő állhatatosság és a keménység jó szolgálatot tettek nekem, de így nem tanultam meg, hogy hogyan kezeljem a bizonytalanságot és az érzelmi kockázatot. Nagyon sok évet töltöttem el úgy, hogy igyekeztem megelőzni, kijátszani a sebezhetőséget azzal, hogy a dolgokat biztossá és határozottá, fekete-fehérré, jóvá és rosszá tettem. A képtelenségem arra, hogy belesimuljak a sebezhetőség okozta kényelmetlenségbe korlátozta azoknak a fontos tapasztalatoknak a teljes megélését, amelyekbe kódolva van a bizonytalanság: szeretet, összetartozás, öröm és kreativitás, csak hogy egy párat említsek. Megtanulni sebezhetőnek lenni, hatalmas küzdelem volt számomra, de megérte.
Sok sikeres vállalkozó van, akik sebezhetőek? Tudna nekem egy példát mondani, amikor valaki igazán bátor volt és hatalmas siker lett a jutalma?
Persze, az egyik kedvenc történetem Myshkin Ingawale sztorija, aki azután, hogy hallott a hihetetlenül magas és teljesen szükségtelen, vérszegénység okozta anya- és gyermekhalálozásról az indiai falvakban úgy döntött, hogy tesz valamit ellene. Egy olyan technológiát akart kifejleszteni, ami hatékonyan tudja tesztelni a vérszegénységet terhes nőknél.
Ő is tartott TED előadást és amikor 2012-ben hallottam őt beszélni azt mondta: “Meg akartam oldani ezt a problémát, ezért feltaláltam valamit”. A közönség hatalmas tapsviharban tört ki. Aztán azt mondta: “De nem működött.”. A teremben érezhető volt a csalódottság. Erre kissé elmosolyodott és azt mondta: “Ezután még 32-szer próbálkoztam, és egyik se működött.” Végül egy széles mosoly terült el az arcán: “33-szorra működött és most 50%-al kevesebben halnak meg.”
A Bátraké a boldogságban elmesélem Gay Gaddis történetét is, aki alapítója és tulajdonosa a T3-nak (The Think Tank) Austinban, Texasban. Gay kivett 16.000 dollárt az egyéni nyugdíjbiztosítási számlájáról, mert az volt az álma, hogy ügynökséget alapít. 23 évvel azután, hogy egy maroknyi regionális ügyféllel elindította a vállalkozását, Gay a T3-at mára a legnagyobb olyan országos ügynökséggé fejlesztette, amelyet teljes egészében egy nő birtokol. Amikor a sebezhetőségről kérdeztem csak annyit mondott, “Amikor kizárod a sebezhetőséget, lezárod a lehetőségeidet.” Az interjúnk végén azt mondta nekem, hogy a vállalkozói lét a sebezhetőségről szól. Minden egyes nap.
Úgy gondolja, hogy a társadalom támogatja azokat az embereket, akik sebezhetőbbek? Lehetséges, hogy gyengének bélyegeznek minket, ha megmutatjuk a tökéletlenségeinket?
Az a nehéz a sebezhetőségben, hogy ez az, amit legelőször keresünk a másikban és amit a legutoljára akarunk csak megmutatni a másiknak. Ha a másikról van szó, akkor ez bátorság és rettenthetetlenség. Ha magunkról, akkor gyengeség.
Itt lép a képbe a szégyen. A sebezhetőség nem más, mint önmagunk megmutatása. Ez pedig nagyon nehéz feladat. Rettegünk attól, hogy mások mit látnak, mit gondolnak majd rólunk. Amikor az attól való félelem irányít, hogy mit gondolnak rólunk mások, és ezért folyamatosan halljuk e szörny suttogását a fülünkbe:“Nem vagy elég jó”, akkor nagyon nehéz bemennünk a küzdőtérre. Ekkor már az értékesség-érzetünkért küzdünk, ahelyett, hogy valóban értékesnek éreznénk magunkat.
Amikor ahhoz kapcsoljuk a saját önértékelésünket, hogy mennyit keresünk, vagy mennyi feladatot végzünk el, akkor valódinak (tökéletlennek) lenni kockázatos.
A jó hír az, hogy szerintem az emberek belefáradtak ebbe a küzdelembe – fáradtak tökéletesnek mutatkozni és megunták azokat nézni is, akik tökéletesnek akarnak tűnni. Kiéheztünk olyan emberekre, akik elég bátrak kimondani, hogy “segítségre van szükségem” vagy “az én hibám volt” vagy “nem vagyok hajlandó a sikeremet egyenlővé tenni egy címmel vagy azzal, hogy mennyit keresek”.
Az emberek jobban tudnak kapcsolódni azokhoz, akiknek vannak gyengeségeik. Minden szuperhősnek van gyenge pontja (Supermannek például a kryptonit). Miért könnyebb ezekhez az emberekhez kapcsolódni? Ha tökéletesek lennének, akkor is ennyire törődnénk velük?
A legtöbbünk nem bízik a tökéletességben és ez egy nagyon jó megérzés.
A kutatásban jelentős különbség van aközött, hogy valaki perfekcionista és aközött, az egészséges igyekezet között, hogy valaki a legjobbat akarja kihozni magából. A perfekcionizmus az a hit, hogy ha tökéletesen csinálunk mindent és tökéletesen nézünk ki, akkor elkerülhetjük a bűntudat, az ítélkezés és a szégyen okozta fájdalmat. A perfekcionizmus egy húsz tonnás pajzs, amit abban a reményben hurcolunk magunkkal, hogy majd megvéd. Azonban mindössze elrejt minket, megakadályozza, hogy mások meglássák a valódi énünket.
A tökéletességre törekvés merőben más fogalom, mint az önfejlesztés. A perfekcionizmus gyökere nem más, mint küzdelem az elismerésért. A legtöbb maximalista úgy nőtt fel, hogy azért dícsérték meg, amit elért, a teljesítményéért (osztályzatok, viselkedés, szabálykövetés, emberek kedvében járás, kinézet, sport). Útközben beléjük ivódott egy nagyon veszélyes hitrendszer: “Az vagyok, amit elérek, annyira vagyok jó, amennyire jó a teljesítményem, eredményem.
Kielégítés. Teljesítmény. Tökéletesség.” Az egészséges fejlődésben a fókusz az emberen, magán van: Hogyan tudok fejlődni? A perfekcionizmus a másikra fókuszál: Mit fognak gondolni? A perfekcionizmus egy hatalmas teher.
A perfekcionizmus nem a siker kulcsa. Valójában a kutatás azt mutatja meg, hogy a perfekcionizmus gátolja a teljesítményt. A tökéletesre törekvés mértéke korrelál a depreszió, a szorongás, a függőségek előfordulásának arányával és az élet-paralízissel, valamint a kihagyott lehetőségekkel. A bukástól, a hibák elkövetésétől, a kritikától, mások elvárásainak nem megfelelő viselkedéstől való félelem kívül tart bennünket az arénából, ahol az egészséges verseny és küzdelem képes kibontakozni.
Ráadásul a perfekcionizmus nem a szégyen elkerülésének útja. Hanem maga a szégyen egy formája. Amely területen perfekcionizmussal küzdünk, azon a területen valójában a szégyennel küszködünk.
Mi az első három lépes, ahhoz, hogy bátran éljük az életünket?
Nem vagyok nagy rajongója a lépéseknek és tippeknek, mert ez az egész folyamat soha nem lineáris (és ritkán olyan könnyű, mint amilyennek a lépés szó feltűnteti). Azt gondolom, hogy a bátor élet arról szól, hogy belépünk a küzdőtérre és megmutatjuk magunkat. Fontos, hogy megbarátkozzunk a sebezhetőségünkkel és megértsük, hogy ez a bátorság és más valódi értelmet adó tapasztalatok szülőágya.
A frázis “Daring Greatly” Theodore Roosevelt Állampolgárság a köztársaságban című beszédéből való. Ezt a beszédet úgy is szokták nevezni, mint az “Ember az arénában” beszéd. Roosevelt 1910. április 23-án mondta el Párizsban a Sorbonne-on. Ez volt az üzenet, ami igazán híressé tette a szöveget:
„Nem a kritikus számít; nem az, aki rámutat, hogyan botlott meg az erős, vagy mit tehetett volna jobban a hős. Azt illeti az érdem, aki valóban ott van a küzdőtéren, kinek arcát por, izzadság és vér csúfítja, aki bátran küzd… aki, ha minden jól megy, láthatja tettei diadalát, és végső esetben, ha célba sosem ér, legalább úgy vall kudarcot, hogy minden erejével küzdött.”
Amikor először olvastam ezt az idézetet, akkor azt gondoltam Ez a sebezhetőség. Minden, amit több, mint egy évtizednyi kutatásból megtudtam a sebezhetőségről ezt tanította nekem. A sebezhetőség nem a győzelemről vagy a vereségről szól, hanem arról, hogy lássuk mindkettő szükséges és lebilincselő. A sebezhetőség az, amikor van bátorságunk teljes szívvel belemenni a küzdelembe.
Azt gondolom, hogy az első lépés, hogy megkeressük mi tart bennünket a harctéren kívül. Mi a félelmünk? Miben és miért akarunk bátrabbak lenni? Azután fel kell térképeznünk, hogy milyen módszerrel védjük meg magunkat a sebezhetőségtől. Mi a páncélunk? Perfekcionizmus? Intellektualizálás ( elhárító mechanizmus: Nem sírok, csak bogár ment a szemembe..ha valaki szégyenli a könnyeit)? Cinizmus? Kontroll? Én ezzel kezdtem. Nem könnyű az út az arénáig, de ez a módszer arra, hogy életre keljünk.
Szerző: Eszter
Dan Schawbel cikkének fordítása. Az eredetit itt találjátok.
