Adj tejet, és élj boldogan, Riska tehén!

„Valaki tehén!”− pár éve kiáltott fel így a kislányom egy erdélyi házikó ablakán kinézve. Egy tehenet látott az úton téblábolni, ami a Gyimes völgyében, a mi esetünkben Ugrapatakán, nem szenzáció. Ez a tehén épp csak szokatlan időben, nap közben indult haza a legelőről – lehet, hogy hiányolta az istállóban hagyott borját.

Mert a teheneknek megvan a maguk lelkivilága, akár jólfésült svájci szarvasmarháról, akár karámok között tartott tejelőgépről, akár a mi sáros csűddel a hegyoldalban bóklászó gyimesi kérődzőinkről van szó. Akik gondozzák őket, ők sem éppen fehér fejkendős menyecskék, gyimesi népviseletben. Bár itt mindenki kézzel fej, csak kevesen teszik ezt dalolászva, s ez érthető is.

A gyimesi táj csak a távolból ígéri a vasúti terepasztal idilljét. A gazdálkodó csángók sötétben kelnek a nehezen beköszöntő nyarakon is, hogy fejjenek, az istállót kitakarítsák, az állatokat kiengedjék a legelőre, az edényeket elmosogassák, a többi állatot megetessék. Amíg a tehén a hegyoldalban legel, a gazda és az épkézláb, épp máshol nem dolgozó családtagok szénát csinálnak helyi szakkifejezéssel élve. Az állatok téli takarmányáról való gondoskodás olyan kemény és időigényes munka, hogy el is telik vele az egész nyár.

Van, aki ebből már nem kér. Ugyan ki merne ezért pálcát törni a fiatal, erős csángók felett, akik Svájcban vágják a fát, Svédországban sütik a gyrost és építik a menekülttáborokat, Németországban szedik az uborkát? De az esténként békésen hazakolompoló tehenek nem gondolnak az euróra, a tej literenkénti felvásárlási árára és arra sem, hogy immár betonútra pottyanthatják a tehénlepényt. Nem tudják, hogy boldogságban élnek, mely az ő esetükben is csak viszonylagos és törékeny.

Legelnek ők békésen. Nem ismerik a tőgygyulladást, a mesterséges megtermékenyítés olykor brutális módjait, a túlzott tejtermelés okozta fájdalmakat és sérüléseket. Antibiotikumok nélkül is elélnek akár 20 évig, míg a tehenészetekben élő rokonaik 2-3 borjú világrahozatala után teljesen kifacsarva mehetnek a levesbe.

Pár hónapja a theguardian oldalán olvashattuk, hogy a tejtermelés az állattenyésztés egyik legsötétebb fejezete. A cikk tanulsága szerint ezért a legokosabb, ha lemondunk a tejről, ahogyan néhány brit kávézó meg is kezdte a zab-, rizs-, szójatejre való átállást. De, ezen az úton sincs megállás, hiszen akkor tojást sem ehetünk, a húsról is le kell mondani és végül kénytelenek leszünk belátni, hogy a mai modern mezőgazdaság a földet is tökéletesen kizsigereli és ilyen körülmények között növényt enni sem a legjobb megoldás.

Akár tetszik, akár nem, azon kell gondolkoznunk, hogy hol van a mi helyünk ebben a még mindig szép világban, mit ehetünk meg, hogy éljünk? Hogy éljünk-e? Vagy azoknak a tudósoknak van igazuk, akik már rég megmondták, hogy akkor lesz kisebb az ökológiai lábnyomunk, vagyis azzal tesszük a legnagyobb jót a Földnek, ha kevesebb gyerekünk születik?

Akkor aztán lőttek a gyimesi táj évszázados arcának, a kaszálóknak, a különleges virágoknak, a kalyibáknak, szekereknek, a vászonból csöpögő sajtnak, az egész sajátos, lassan magától is széteső kis világnak.

De azért ne igyunk előre a tehén bőrére! Vagy csak egy kis tejet?

Evarek

1 kedvelés
Előző bejegyzés: Mission impossible: egyedülálló anyaként albérletet keresniKövetkező bejegyzés: Tudatos (le)lépés – Az okoseszközök mellékhatásai

Kapcsolódó bejegyzések