Az utóbbi időben sokat hallhattunk az asszertivitásról: asszertív problémakezelés, asszertív viselkedés, asszertív konfliktuskezelés. Sőt, asszertív, azaz elfogadó szülő is létezik. Valahol. Oké, én is ismerek ilyet, de én sajnos, nem ilyen vagyok. A minap játszótereztünk a gyerekekkel. A kislányom jó pár percet várt a hintára, ám amikor félrefordult, épp akkor szabadult fel a hinta, és (tipikus felnőtt konfliktus parkolásnál) valaki gyorsan beslisszolt elé. Bömbölve jött hozzám, én viszont, ahelyett, hogy segítettem volna neki megoldani a konfliktust, azzal próbáltam nyugtatni, hogy majd legközelebb szemfülesebb lesz. Egyetértettem vele, hogy butaságot csinált a gyerek, aki elé furakodott, de tulajdonképpen azt próbáltam elérni nála, hogy fogja be a száját, és ne generáljon vitát. Utólag persze belátom, hogy abban a szituációban azt tanítottam a gyereknek, hogy ha valaki igazságtalanul előnyt szerez vele szemben, akkor ne tegyen semmit, kussoljon, ahogy én szoktam, és nyelje le a békát.
Talán kiderült a történetből, hogy eléggé alárendelődő típus vagyok. Ezzel viszont semmi problémám nem volt egészen addig, amíg a gyerekeim meg nem születtek. A szülővé válás, bárhogy is ágálunk ellene, megváltoztatja az ember személyiségét. Jó esetben. Már nem vállalunk annyi kockázatot, mint régen, nagyobb hangsúlyt fektetünk a biztonságra, és nem csak a gyerekekére, hanem a sajátunkra is, mert jó példát szeretnénk mutatni. Ám mi van a kommunikációnkkal? Az, hogy hogyan kezeljük a konfliktusainkat, hogyan érvényesülünk az életben, mind mind befolyásolja a gyerekeink életét. A szülői minta egészen tizenéves korig meghatározó, és tegyük a szívünkre a kezünket: valóban azt szeretnénk, ha a gyerek az oviban, iskolában úgy viselkedne, ahogy tőlünk látja a boltban vagy játszótéren? Akinél igen a válasz, az nyugodtan tovább lapozhat.
Alapvetően háromféle típusú viselkedés, kommunikációs stílus jellemzi az embereket: passzív, agresszív és asszertív. Senki sem egyik vagy másik típus tisztán, de a jellemző személyiségjegyeik, kommunikációs módszereik, önérvényesítő képességeik alapján jórészt mindenki besorolható valamelyik típusba, még ha az egyes helyzetekben egy agresszív ember is viselkedhet asszertívan, ahogy az is előfordulhat, hogy egy általában passzív valakiből kijön az állat. (Összeomlás, Michael Douglas, megvan?)
A passzív vagy alárendelődő nem kommunikál hatékonyan, általában nem tudja képviselni a saját érdekeit. Konfliktusaiban gyakran veszít, mert nem mondja el őszintén és világosan, hogy mit szeretne. Ő az a munkatárs, aki puffog, ha valaki korábban megy haza, de nem mondja el nyíltan az illetőnek, hogy nem helyes, ha hetente kétszer egy órát lecsíp a munkaidőből. Ő az a feleség, aki magában duzzog, ha a férjével baja van, és inkább nem szól hozzá napokig, de a világért el nem mondaná, mi a konkrét probléma. Én vagyok az az anyuka, aki mindig rászól a gyerekére, hogy ne zavarjon másokat: ne hangoskodjon, mert a szomszédok megharagszanak, ne rohangáljon a plázában, mert másoknak esetleg ez nem tetszhet, ne érvényesítse az akaratát, hagyjon inkább másokat érvényesülni.
Az agresszív hangosan és erőszakosan kommunikál. Ő aztán nem kerüli a konfliktust, sőt keresi a helyzeteket, amikbe bele lehet állni. Mindig nyerni akar, legyőzni másokat, még akkor is, ha pürrhoszi a győzelem. Végletesen látja a dolgokat, minden fekete vagy fehér. De jórészt fekete. Ami a gyerekekkel való kommunikációjában is megvalósul, szavajárása a mindig és a soha. Miért kell neked mindig mindent kiborítanod??? Soha nem figyelsz oda arra, amit mondok! Gyerekeivel rendkívül kritikus, neki aztán semmi nem jó, amit a gyerek csinál. Ha a bizonyítvány kitűnő, akkor a dicséret hiányzik, ha megvan a narancssárga öv, már a következő fokozat kell. Érdekeit viszont stílusa miatt hatékonyan érvényesíti, ám hosszú távon ez nem fizetődik ki. Az agresszív ember sokszor magára marad, elszigetelődik még a családjától is.
Az előző kettővel szemben az asszertív kommunikációjú ember önérvényesítésre törekszik, miközben másokat nem akar a földbe döngölni. Határozottan, a hangját nem felemelve, udvariasan közli a véleményét, de nem célja, hogy nyerjen. Mások érdekeit, jogait nem csorbítva igyekszik a magáét érvényre juttatni. Ha valakivel problémája van, őszintén elmondja, nem söpri a szőnyeg alá. A gyermeknevelésben is a win-win szituációkra törekszik, nem dorongolja le a gyereket, ám a szabályokat felállítja, és azokhoz következetesen tartja is magát.
Nézzük, vajon az egyes típusok mi mindent közvetítenek az utódaiknak. Egyértelmű, hogy én a passzív viselkedésemmel a gyerekeimnek is azt tanítom, ne akarjanak nagyon érvényesülni. De lehet, hogy ennek köszönhetően ők lesznek a legkönnyebb áldozatok az iskolában egy zaklató számára. És ez vajon hová vezet? Felnőttkorukban maradjanak majd benne egy bántalmazó kapcsolatban? Vagy mindig álljanak félre és hunyászkodjanak meg a munkahelyükön?
Az agresszív ember vajon azt szeretné, ha az iskolában az ő gyereke lenne a közutálat tárgya? Mert mindig mindent mindenkinél jobban tud, folyton dicsekszik, és kicsúfol másokat? Az ilyen gyerekekkel a többiek nem szívesen játszanak, barátaik csak ideig-óráig vannak, és gyakran kiközösítik őket. Felnőttként tuti, hogy messziről kerülik a szüleiket, hiszen két agresszív nem fér meg egy csárdában.
Az asszertív szülő azt adja a gyerekének, amire annak a leginkább szüksége van: elfogadást. Ezáltal biztonságot és önbizalmat, amik a sikeres, boldog élet elengedhetetlen feltételei.
Az évek során eljutottam oda, hogy nem akarom a saját mintámat tovább adni a gyerekeimnek, hiszen nekem sem jó, hogy nem tudom az érdekeimet érvényesíteni, akkor miért akarnék nekik rosszat? Szerencsére befolyásolható is vagyok, ezért amikor egy anyukától azt láttam a játszón, hogy kedvesen, ám határozottan megkérte a gyereke fejére homokot szóró gyerek anyukáját, hogy szóljon a kisfiának, hagyja ezt abba (nem pedig elrángatta onnan a saját gyerekét, hogy nehogy konfliktus legyen, ahogy én szoktam), arra gondoltam, miért is ne? Kipróbálom. Az alkalom akkor jött el, amikor a nagyobbik iskolájában egy kislány direkt ellökte az ovis lányomat. Cselekedtem, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A saját gyerekem szempontjából a hatás leírhatatlan volt, látszott az arcán, hogy mennyire örül annak, hogy megvédtem, és nem őt hibáztatom, hogy miért nem tért ki a nagyobb gyerek útjából. Mondhatnám, hogy happy end, de messze még a vége, egy fecske nem csinál nyarat. Azóta azért már többször kiálltam magamért, de van még mit tanulnom.
Az asszertivitás kulcsa az önismeret és az empátia, ám sokszor azért nem sikerül asszertívan kommunikálni, mert nem ismerjük a technikákat. Az asszertív kommunikáció tanulható, több tucat pszichológus, coach tart rendszeresen tréningeket felnőtteknek és kamaszoknak is. A netet fellapozva rengeteg tippet találunk arra vonatkozóan, hogyan kommunikáljunk asszertívan.
Amari
