Hányszor hagyta el gyerekkoromban a számat esténként ez a mondat! Elég volt csak kimondani, mint egy varázsigét és édesapámmal már nevettünk is … Felnőttem, de mind a mai napig működik, mint egy jó kis, igazi varázsige, ez volt a mi csiribá-csiribúnk.
A szocioemocionális pedagógiai terápia, vagyis Varázsjáték, egy olyan folyamat, amelyben a gyerekek megtanulnak önmaguk felé fordulni, hogy aztán később mások felé is képesek legyenek minderre. Megtanulnak „dolgozni” a saját maguk által kialakított belső képpel (fantáziával), így képessé válnak arra, hogy jól működjenek a nagyvilágban. Azt tapasztalom, sokszor ez a legnehezebb, mert a TV, a videojátékok miatt a gyerekeknek teljesen beszűkül a fantáziaviláguk. Amikor azt kérem tőlük, hogy képzeljék el magukat egy pici kis állatnak az erdőben, akkor sokszor az a válasz jön, hogy Hulk, Batman, Pókember stb.
A Varázsjáték során a gyerekek megtanulnak érintést elfogadni másoktól, hogy ő maguk is szépen, finoman, gyengéden érinthessenek másokat, megtapasztalják százszor és ezerszer, hogy meghallgatják őket, így megtanulnak türelmesen meghallgatni másokat.
Megélhetik a saját érzéseiket, azok megoszthatóságát és elfogadhatóságát, így aztán könnyebben ki is tudják majd azokat fejezni. El tudják mondani, mit is éreznek önmaguk és mások felé. Ez a folyamat rengeteget segít például a dackorszak átvészelésében. Sokszor nem tudják a gyerekek szavakba önteni a fájdalmukat, csak sírnak, dühöngenek és a földre vetik magukat.
Ha azonban meg tudják fogalmazni, mi az, ami számukra fontos, és tudják, hogy meghallgatják őket, figyelnek rájuk, akkor nincs szükség agresszív figyelem-provokációra, önmaguk erőszakos módon való fontossá tételére, nincs szükség arra, hogy mások személyes terében elveszve kontrollálatlanul kitörjenek. Mindez azonban egy nagyon hosszú, jól felépített folyamat, ami az óvodai kiscsoporttól az iskolába való engedésig tart.
A Varázsjáték alapja egy ötkötetes játékgyűjtemény, melyben megtalálhatók a mozgásos játékok, a fantáziajátékok, a légzésjátékok, az érintésjátékok, valamint az elmélyült meditatív játékok.
Csak játszani kell? – kérdezi az egyszeri szülő.
Igen, értőn játszani, megengedőn. Hogyan kell ezt elképzelni a gyakorlatban?
Jómagam először is felteszem a kérdést a lányaimnak, hogy szeretnének-e Varázsjátékozni? Erre a válasz szinte minden esetben az, hogy IGEEEEEEEN!!! Akkor arra kérem őket, hogy üljenek le a szőnyegre (ideális otthoni esetben valamilyen puhára pl. bárányszőrre) és helyezkedjenek el a lehető legkényelmesebben, ahogy nekik jó. Valamikor törökülésben ülnek, előfordul, hogy háton vagy hason terülnek el. Amikor ezt megvárom, együtt veszünk pár megnyugtató légzést, fontos, hogy tényleg megnyugodjanak, és elkezdjenek lecsendesülni. Majd egy mélyebb, kedvesebb mesei hangon megszólítom őket, és egy kis fantáziaképpel indítok pl. „Képzeljétek el, hogy előttetek van egy kicsi, aranyos állatka. Bármilyen állatot elképzelhettek, lassan nyissátok ki a szemeteket, álljatok fel, induljatok el óvatosan az állat mögött, hogy ne ijesszétek meg. Most pedig le is ülhettek mellé, vagy fekhettek, akár gyengéden meg is tudjátok simogatni. Ha akarjátok, fel is vehetitek, át is ölelhetitek.” Itt megkérem őket, mondják el, milyen állat van náluk. Amikor elmesélték, arra szólítom fel őket, hogy búcsúzzanak el tőle, és meséljék el, hogy érezték magukat vele. Ezután le is rajzolják az élményüket, majd beülnek az ölembe és elmondják a rajzuk meséjét.
Varázsjáték megengedni azt, hogy a gyermekek olyan mélységekbe érkezzenek, ahol kidolgozhatják a saját válaszaikat az őket foglalkoztató nehézségekre. Ebben a játékban a gyermekkel foglalkozó felnőtt biztonságos kereteket ad, aminek előterében a gyermekek a képzeletükkel szabadon megmozgathatják saját lehetőségeiket.
Bővebb információ: www.gobelorsolya.hu
Fejér Noémi, pszichológus
