Aprószentek

Eszter Lépkedett a szikrázó nyári délutánban, aranyos sugarak fonták körbe fénnyel, színnel, fátyollal szegélyezett arcát. Mintha glóriát vont volna feje köré a nap.

Ebben a napkoszorúban, hófehér ruhájában, gyönyörű volt, mint egy királynő. Legfőképp pedig áldottnak, vagy kiválasztottnak érezte magát, akinek minden, amiről álmodott megadatott. A násznép, mint egy egységbe olvadt szem őt figyelte, amíg megtette azt a néhány lépést a templom felé, a lépcsőkig. Nem, nem botlom el, felemelem a szoknyám, a magassarkúm nem akadhat bele most a ruhámba, gondolta. Élete eddigi talán legszebb napja ez a délután.

Szent

Szent

Eszter kitűnő tanuló volt, jó gyerek, jó testvér, megértő barátnő, kiemelkedő munkaerő. Karrierje van, nőként. Vezető egy multinacionális cégnél, és még csak épp betöltötte a 30-at. A leendő férje a társa, testi és lelki értelemben is. Ez a közös életük első napja. Amikor megkérte András a kezét, és kitűzték az esküvő időpontját, tudta, hogy élete egy teljesen új szakaszba lépett. Az igazi felnőtt lét most kezdődik. A leánykérést követően egyre többször elmerengett az eljövendő éveken. Jó lesz, bizseregtette meg belülről a sejtés. Szép, boldog életet vizionált. Harmóniát, gyerekzsivajjal megtöltött házat. 

Andrásból jó férj és jó apa lesz, erről meg volt győződve. Át akarta élni vele, azt az erős összetartozást, amit a házasság jelent. Azt, hogy ők már nem a szüleikhez, hanem egymáshoz tartoznak, és egymásért élnek. Ők ketten, majd hárman legyenek az egybeforrt új egység, a család. Szinte látta a szemei előtt, hogy zajlik a napjuk, látta azt  a sok-sok közös élményt, a vitákat és béküléseket, reggeleket és estéket. Már-már az oltárhoz ért, amikor egy film ötlött az eszébe, amit nem is olyan rég látott.  Egyetlen mondat ütötte szíven belőle, és ez  tolakodott a gondtalan álmodozása elé: „Téged is megtör majd az élet!”

Micsoda baromság ez. Az én életemet úgy irányítom, ahogy akarom és elhessegette ezt a zavaró motoszkálást a fejében. Most és itt ez a pillanat a tökéletes boldogság, mi más? Tarthat örökké? Hinnem kell benne.

Igen – mondta ki már a templomban a pap kérdésére a választ. Teljes szívemből igen, suttogta még hozzá. A szertartás végén a barátok meglepetéssel készültek. Az Igazából szerelemből – az All you need is love-ot énekelték közösen a templomhajó közepére állva. A padsorokból  és a karzatról egy-egy taktusnál zenészek ugrottak fel és fújták a nótát, úgy, mint a filmben.

Love, love, love, love, love, love, love, love, love.
There’s nothing you can do that can’t be done.
Nothing you can sing that can’t be sung.

Szerelem, szerelem, szerelem, szerelem, szerelem, szerelem.
Nem teheted meg azt, amit lehetetlen megtenni.
És nem énekelheted el azt, amit lehetetlen elénekelni

Meghatódtak mindketten, sírtak. Férje csak a férfiasság eszményképének, ő pedig az órákig tartó sminkelés eredményének megőrzése miatt tartóztatta meg a  könnyeit. Ahogy vonultak ki a piros szőnyegen, a rokonok és barátok sorfalán keresztül, az egyik padsorból egy 4-5 éves forma, barna hajú, gombafrizurás kisfiú ugrott ki. Felé nyújtotta apró kis kezecskéjét és ráemelte barna, őzike szemeit. Mozgott a szája, mintha Eszter tudomására akart volna hozni valami nagyon fontosat. Nem értette mi az, a zene miatt nem hallhatta a szavait, és nem állhatott meg ezen a nagy napon, a vonulás kellős közepén, hogy kifaggassa a kislegényt. A fényképezés alatt, és a lakodalom kavargó forgatagában is időről-időre kereste a tekintetével a kisfiút, hogy megkérdezze, hogy mit is akart mondani neki. Kivel jöhetett, melyik távoli rokonnal, ismerőssel? Nem találta sehol sem, és az esküvő programpontjai, a sok teendő, köszönetmondás, beszédek, keringő, tortavágás, játékok, menyasszonyszöktetés végül elvonták a figyelmét. A nászútról hazatérve újra felsejlett benne a rejtélyes kisfiú emléke. Andrást hiába kérdezte. Ő egyáltalán nem figyelt fel  a gyermekre.

A furcsa kisgyermek kilétére így nem derült fény. Múltak a hónapok, elhalványodott benne ez a templomi jelenet. Az  a felé nyújtott kéz, az a felé suttogott szó már nem érintette meg a lelkét, a képzeletét. Egy nap az a gyermeki arc is végleg elmosódott lett.

Andrással Harmóniában éltek, szépen, úgy, ahogy eltervezték. Nem siettek a gyerekvállalással, még akarták egy kicsit élvezni a közös, önálló életüket. Utazgattak, színházba, moziba, koncertekre jártak, sportoltak. Aztán egy újabb nyári napon elérkezettnek látták az időt, hogy igazi családdá váljanak. Először csak elméletben. Persze inkább Eszter erőltette a beszélgetést. Leültek egy meleg estén és fecsegtek. Arról, hogy milyen is lesz majd a gyermekük? Kire hasonlít majd, kinek az orrát, száját örökli? Milyen lesz a szeme, az arcocskája? Milyen lesz, majd, amikor először megszólal? Milyen lesz megsimítani puha bőrét? Akaratos lesz, vagy alkalmazkodó? Ügyesen fog focizni, vagy táncolni?

Keresztneveket keresgéltek, egymást faggatták, hogy hogy is tetszik ez vagy az a név. Flóra, Melinda, Anna, Misi, Ákos, Bence? Illik-e a vezetéknévhez, jó-e így a kiejtése? Hajnalig tervezgették szeretetüktől megrészegülten a gondolatban gondtalan eljövendő éveket. Maximalisták lévén, lépésről-lépésre minden mozzanatot szerettek volna megszerkeszteni, mint egy építőmérnök. Eszter vitaminokat szedett, csak egészséges élelmiszereket fogyasztott, tornázott, kerülte a stresszt a munkahelyén. A szüléssel, gyerekneveléssel foglalkozó összes elérhető könyvet elolvasta. Választott nőgyógyászt, kivizsgáltatta magát. Megtartott minden írott és íratlan előírást. Már nem szégyenlősködött, már nem érdekelte, ki látja meg, amikor megvette a drogériában a terhességi teszteket.

Egyszerre nem is egyet, hanem több fajtát pakolt a kosarába, hogy teljes bizonyosságot szerezzen az eredményről. Az interneten felkutatta, hogy melyik tesztet tartják sorstársai  a legmegbízhatóbbnak, abból kettőt is vett. Tanulmányozta a használati útmutatót. Többszöri nekifutásra sikerült csak értelmeznie az utasításokat. Két csík és a kontrollcsík, pozitív, egy csík, negatív. Kicsit kétbalkezesként fogott hozzá, még a kezét is lepisilte. Izgatott volt, mint egy kisgyerek a karácsonyi áhitatkor. Várt, letette a fürdőszobában a pipettát. Becsukta az ajtót, hogy türelmetlenül ne lessen újból és újból a csíkok állására. Először alig bírta kivárni, hogy elteljen az a fránya tíz perc. Kinyitotta, majd becsukta az ajtót. Megszeppenten toporgott a fürdőszoba ajtaja előtt. Az óráját babrálta. Csigalassan cammogott az óramutató. Végre!- sóhajtott fel!

Feltépte az ajtót, berontott. Egy halvány csík és a kontroll csík, semmi egyéb. Átfutotta még a használati útmutatót, rostokolt a fürdőben a teszt felett még egy keveset, de nem változott semmi.

Elmúlt a nyár, eredménytelenül. A szeptember, az október,és a november  is. Reformdiétát kezdett, lefogyott. Pszichológushoz kért időpontot,  hogy a régi  lelki sebek ne akadályozzák az új élet érkezését. Felkészült. Azonban méhe még eddig nem fogadott be megtermékenyített petesejtet. Teherbeesés nélkül, mérhetetlen szomorúsággal, felfokozott érzelmekkel és vitákkal hevítetten köszöntött rájuk  a tél.

Január elején, néhány nappal az egyik megtervezett együttlétük után, Eszter az íróasztalánál ülve feszülést észlelt a melleiben. Furcsa, ismeretlen feszülést.  Öntudatlanul is hozzáért a melléhez, azután elszégyellte magát. Még meglátja valaki, itt az irodában, ahogy magát fogdossa. Égni kezdett az arca a felismeréstől. A  félelem és az öröm érzelemhullámai egyszerre csaptak össze a feje felett. Belső tengerében hormonvillámok és hurrikánok tomboltak. Végül mosolyra húzódott a szája. Égi áldás – tárta szét a karját. Világgá akarta kürtölni, ott rögtön a munkahelyén. Még nem szabad… Kirohant az udvarra, hogy nyugodtan beszélhessen.

Tárcsázta a férjét. Elsuttogta, hogy van valami furcsa és megmagyarázhatatlan ma benne. A munkaidő leteltével rohant haza. Tűkön ülve várt Andrásra. Amikor megjött, fejest ugrottak a megfejtésre váró rejtvénybe. Mámoros volt az az este. Felfoghatatlan, újszerű. Visszarepültek az időben, a gyermeki ártatlanság korába. A még meg nem tapasztalt érzések, élmények időszakába, amikor a szobánk, a kertünk, a lelkünk, testünk, a szavak titkai, az Új Világ felfedezésével érnek fel. Az elszálló évek alatt a gyermeki rácsodálkozás igézete semmivé foszlik. Egy-két megszentelt pillanatra azonban felfoszlik újra szemünk elöl a kiábrándultságból, és a már mindent láttamból szőtt homály, és…,megszeppenve várakozunk megint.  Így volt akkor is. Ők, ott, az első, egyszobakonyha otthonukban, összeölelkezve a Csodára vártak. A teremtő erő eddig bennük szunnyadó varázsára, ami tíz napja megfogant Eszter méhében. Egy Élet első jelzéseire.  Két csík, egy kontroll csík. Szíve hevesebben vert, felújongott. Szétáradt Eszterben a bizonyosság tudata: anya lesz. Szülők lesznek. Kislányként örült utoljára ennyire.

András elkísérte a vizsgálatokra, félve lépkedett, tétován Eszter után a szülészeti osztály folyosóin, ahol állapotos nők sokasága kíváncsian szemlélődve, vagy elcsigázottan várakozott. A magzat első szívdobbanásait hallva Eszter megérezte, hogy miért is áldott ez az állapot. Gyönyörű és megrázó volt meghallani a dobogást. Könnyek csordultak le az arcán. Tadam-tadam-tadam-tadam. Ver a szíve! Még olyan apró és már ver a szíve. Felkavaró, semmi máshoz nem hasonlítható dallam ez. Tadam-tadam-tadam. Egy szív a szíve alatt.

Egy kicsiny emberért már felelős, aki benne fejlődik, nő. Hányinger, rosszullét, fáradtság gyötörte a testét, mégsem gondolta, hogy ez egy terhes állapot. Féltőn leste hétről-hétre, napról-napra, hogy változik ő, és, hogy formálódik belül egy másik élőlény, egy másik, kettőjükből szőtt emberke. Sokszor, és váratlan helyzetekben is elérzékenyült. Amikor félidőben kezdte tisztán, kivehetően érezni gyermeke mozgolódását, még szorosabb lett a kapcsolata a magzatával. Simogatta, becézgette, kényeztette, beszélt hozzá. Meztelenül megnézte a testét a tükörben, szépnek látta. Esténként, amikor  az ágyban pihegett, kezdődött a rugdosás, boxolás, de nem bánta. A baba nem szeretett a bal oldalon aludni, akkor kapálódzott igazán. Egy baba-mama újságban olvasta, hogy akkor  forgolódnak ennyit a babák, ha nem jó számukra az adott pozíció. Nyomják a köldökzsinórt, vagy valami ilyesmi. Eszter megfordult a másik oldalára, hogy kényelmesebb legyen a kisgyereknek.

A szűrések során rendben találták az értékeket, sem az integrált, sem a kombinált teszt, sem a későbbi genetikai ultrahang nem mutatott ki semmilyen kóros eltérést. A genetikai ultrahangot készítő orvos kérdezte Esztert tárgyilagosan – szeretné tudni a gyermek nemét? Igen- rebegte. Úgy tűnik, fiú. András fiút szeretett volna. Kértek képet és videót is. A kisfiú épp fent volt, rugdosott, mozgolódott. Felemelte kezecskéit, mintha integetett volna. Ákosnak nevezték el. Közeledett a szülés időpontja. Megvették a szükséges holmikat, a gyerekágyat, a babakocsit, a hordozót, az első kis ruhácskákat. Összekészítették a kórházi csomagot. Hasa hatalmasra kerekedett az utóbbi hetekben.  Mindenórás volt, bármelyik percben megindulhatott a szülés.

A kiírt időpontban azonban nem történt semmi. Nem észlelt jósló fájásokat, a CTG sem mutatott eltérést. Az orvos nyugalomra intette, két hét is lehet a túlhordás, de a kórházi protokoll szerint minimum 8 napot kell várni a szülés megindításáig. A professzor mély hangja és magabiztos fellépése megnyugtatta, nem lehet semmi baj. A negyedik napon Eszter hazament a CTG vizsgálat után, tett-vett, ahogy mindig. Este, ahogy lefeküdtek még beszélgettek. Cirógatták Eszter kidomborodó hasát, kitapintották Ákos kis lábacskáit. Beszéltek hozzá, nagyon várunk- suttogták. Éjjel Eszter rosszul lett, a hasa kemény volt, mint a kő. Vérzett. Rossz érzés, rettegés kerítette hatalmába. Felébresztette Andrást, de a fájdalom és a félelem annyira kifordította önmagából, hogy önkívületi állapotban összefüggéstelenül kiabált. Nem tudott kontrollálni semmit maga körül, sem a kezét, sem a lábát, sem a kimondott szavakat, elhagyta minden ereje.

Tehetetlen fájdalmában sikítozott, vagy csak sikított benne valami. Levánszorgott András támogatásával az autóig. A mentőre 20 percet kellett volna várni, féltek, ennyi idejük már nincs. Közben hívták a szülészorvost, hogy azonnal jöjjön, mert valami nagyon nagy baj van, nem mozog a baba. Nem mozog.

Bementek a kórházba. Segítség, segítség!- kiabálták kétségbeesve a kórház üres folyosóin. Valaki jöjjön, talán még van valami remény, talán még megmenthetik! Hangjuk tanácstalanul kongott az éjjel kietlen kórházi váróban. Eszter fehér volt, mint a fal. Ez nem történhet meg vele, ez csak egy rossz álom. Segítsen fogta meg az odaérő ügyeletes orvos kezét, szemében könnyek és rettegés. Segítsen, kérem, mentse meg a gyermekemet! Nővérek és orvosok vették körül, a férje kezét el kellett engednie, elvesztette őt is. Bevitték a szülőszobára, levetkőztették, könnyei megállíthatatlanul folytak végig az arcán a meztelen mellére.

Felfektették az ágyra, rákapcsolták a gépre. Nincs szívhang, hallja Eszter valahonnan nagyon mélyről. Megállt az ő szíve is akkor, hideg verejtéke összekeveredett a könnyeivel.  Jönnek, csak jönnek az orvosok, azt csinálnak vele, amit csak akarnak. Nincs értelme itt és most semminek.  Bárcsak meghalnék!- lüktetett egy hang az agyában.

Fájdalmai erősödnek, fájdalomcsillapítót és nyugtatót kaphatott. Meg kellett szülnie. Órák teltek el, neki napoknak tűntek. A lila, elernyedt kis testet meg sem mutatják neki, becsavarják egy fehér kórházi pólyába.  Elviszik. Csend van körülötte. Az orvosok és a nővérek némán teszik a dolgukat. Ájultan fekszik a szobában, most már egyedül, teljesen egyedül, a gyermeke nélkül. Az orvosa bejön, magyarázkodik, szeretne nekiugrani és addig tépni, amíg csak meg nem döglik. Annyira fáradt a szüléstől és a nyugtatóktól, hogy meg sem bír szólalni, csak elfordítja a fejét. Csak egy napon múlott, csak néhány órán? Ha észreveszi az egyik lelkiismeretes orvos, hogy valami baj van, ha befekteti a kórházba? Akkor egy élő kisfiú fekhetne mellette. Tegnap még rugdosott, még élt. Az ő teste ölte meg a magzatát, a köldökzsinór a nyakára csavarodott, vagy a méhlepény öregedett el? Nem táplálta őt? Megfulladt, benne, miatta? Éreznie kellett volna? Meg kellett volna mentenie! Az ő kisfia, az ő gyermeke, és soha nem foghatja meg többé. Nincs magánál, lázálmok gyötrik. A férje intéz mindent. Nem nézi meg a kis testet, nem bírja megnézni…nem ölelheti magához, nem, nem soha. Nem hagyják ott a kórházban, nem hagyják felboncolni. Eltemetik apró, fehér koporsóban.

Nincs hatalmasabb lélekpróbáló feladat, mint  túlélni. Túlélni bűntudattal, és azzal a kínzó lelki sebbel, hogy meg sem foghatta, meg sem ölelhette, meg sem csókolhatta azt a kicsit. El kellett engednie, hogy tovább éljen. Pszichiáter, pszichológus, a családja, a férje, barátai is segítenek Eszternek a továbbélésben.

De ők nem tudják, nem tudhatják. Aki nem élte át, azt amit ő, az nem ismeri ezt a kínt.  Akinek nem kellett halott gyermeket megszülnie, aki nem veszítette el a magzatát.  Akit nem keserített meg ez az őrjítő, belső gyötrődés, bűntudat, az nem értheti meg.

Évek telnek el, megromlik a kapcsolata Andrással, mégis együtt maradnak. Tovább cipelik, külön-külön tragédiájuk fájdalmát. Eszter magányossága, kiábrándultsága enyhül, de igazán talán sohasem múlhat el.

Rémálmok üldözik azóta, váratlanul törnek rá. Megizzadva ébred ilyenkor. Az ágynemű gyűrött és nedves alatta. Egy őszi éjjel az ágyukban alszik és álmodik. Párnája csupa víz, az izzadságtól és a könnyeitől, mert álmában megint zokogott. Most nem a szülésről, nem az utolsó szívdobbanásról álmodott. Nyár van, és  lépked a lépcsőn, szikrázóan süt a nap. Kivételesnek, kiválasztottnak érzi magát. Fátyol borul az arcára, átsüt rajta a nap. A tökéletes boldogság pillanatai. Felemeli a szoknyáját, hogy el ne essen. Besétál a templomba, a szemek csak rá szegeződnek. „Mindenkit megtör egyszer az élet”, hallja egy film befejező sorait a fülébe csengeni, elhessegeti a gondolatot. Megfogja a férje kezét, kimondja az igent. Gondtalan az élete, olyan, amilyennek elképzelte. A barátok felállnak, az All you need is love-ból énekelnek:

Nem teheted meg azt, amit lehetetlen megtenni.

És nem mentheted meg azt, aki menthetetlen.

Elhalad a padsorok között. Egy kisfiú lép ki hirtelen, feléje nyújtja kezecskéit. Most, most tisztán hallja.  A zene elhalkul.  Csak őt hallja.

Anyukám, anyukám, bocsáss meg! – selypíti a fiúcska. Eszter Gondolkodás nélkül magához szorítja a barna fejecskét. Te, te bocsáss meg, bocsáss meg! – és vigasztalhatatlanul sír, arcuk összeragad. Felemeli a gyermeket, körbefonja kezével meleg testecskéjét. Öleli, mert akkor nem ölelhette meg. Ott a templomban, álmában, még csókolja, simogatja arcocskáját. Olyan szorosan karolja, hogy szinte egybeforrnak megint.

Eszter teljesnek, egésznek  érzi magát. Önfeledten felkacag. El sem meri engedni, nehogy véget érjen ez a transzcendens idill. Akkor el kellett dobnia, mint egy hasznavehetetlen tárgyat. Azt a – vér-a véréből, test-a testéből kisfiút,  aki vele élt és mozgott, aki belőle nyert erőt kilenc hónapig, és akit az ő teste veszejtett el. Amit elmulasztott megtenni, amit nem volt képes  megtenni, most megtette.

Ahogy ébred, megkönnyebbülést érez. Örökké sajgó, háborgó lelkébe béke költözik.  Eszter úgy sejti, hogy ez egy jel. Most talán feloldozást nyert a gyermekétől, de legfőképp önmagától.  Jel arra, hogy milyen illékony az élet, a boldogság. Milyen veszendőek vagyunk, milyen törékeny egy-egy magzati élet, a földi élet maga. Jel arra, hogy szeresse azokat, akik ÉLNEK.

Eszter felül az ágyában, ismerősen feszül a melle. Megmásíthatatlan bizonyosságként hiszi, hogy méhében megfoganhatott újra egy visszatérni vágyó, elveszett kis lélek. A telet elűzi a tavasz, a születés a halált. Az élni akarás, az élet csodája legyőzte a félelmet és a fájdalmat.

SzentKegyelmi  pillanat volt, a  remény született meg benne, újra.

4 kedvelés
Előző bejegyzés: Uniós ámokfutásKövetkező bejegyzés: Amerikai elnökválasztás női szemmel

Kapcsolódó bejegyzések