Szerencsés az a város, amelyikről mindjárt két fontos esemény is eszünkbe jut. Pedig ki mondaná, hogy Mohács szerencsés város? 1. Ha csata, akkor közös a bánat: óriási veszteség, tragikusan banális királyhalál és mindaz, ami utána következett. 2. Ha busójárás, közös a vidámság: búsuljon a ló!
A veszteség után – jöjjön a feltápászkodás – és akkor nevessünk! Haljon meg minden évben egyszer a ROSSZ a farsangi időben. Ezért vesszük, varrjuk szorgosan a jelmezeket. Én eddig sosem értettem, miért van mindig néhány zombi, vámpír és csontváz is az ünneplő csapatban? Az ijesztgetés ősi vágya jelenik meg ezekben az ízléstelen jelmezekben is. Bennünk él a vágy, hogy megmutassuk és megszelídítsük a rosszat. Csak az a kérdés, hogyan?
A busójárás 2009-ben méltán került az UNESCO szellemi kulturális örökségei közé. Azt viszont nem tudom, hogy került a mohácsi szőrmók egy mirelit pékáru-sütöde papírjára? Jó reklám volt – tudom, miért vigyorgott rám. Talán azon nevetett, hogy úgyis rászánom magam a nagycsaládos buszozásra. Jó mulatság volt, de felkészültünk a legrosszabbra is.
A mi utazásunk a busójárás vasárnapi programjának arra a szakaszára emlékeztet, amikor a busók a Duna túlpartjáról csónakon áteveznek a mohácsi oldalra. Hosszas készülődés, várakozás előzi meg és óvintézkedések kísérik az átkelést. A Dunát lezárják egy időre, felkészülnek a mentésre, ha valaki busó felszerelésben beesne a vízbe. De nem esik be egyik sem, mert vigyáznak.
Az utazás persze kényelmetlen, de a busz nem állhat meg és ez nem is olyan rossz. Érthető, hogy más nagycsaládosokkal nem, főleg nyugdíjasokkal és külföldi fiatalokkal utaztunk a városba, ahol szép busók (csipke álarcos lányok), busók és jankelék (zsákkal püfölő, pihét, forgácsot szóró férfiak) járkáltak, szemmel láthatóan élvezve a mókát. Farsang vasárnapja a rendezvény kiemelt napja mindig és ezen a napon az idő is tavaszias volt. A Duna partja kitűnő helyszín, mint egy lelátó. A nap felépítése programok szempontjából megfelelő, mindig akad fontos esemény: átkelés a Dunán, busók felvonulása, koporsó vízbe dobása, máglyagyújtás.
Csak a testi szükségleteinkről feledkeztek meg a szervezők. Hiányzott a kézmosási lehetőség, ivóvíz, hagyományos illemhelyekre is szükség lett volna, nem csak mobil vécékre. Bár lehetett találni információs pontokat, a vendégek irányítása esetleges volt, hiába a sok segítőkész rendőr. Este pedig a buszpályaudvaron fejvesztett menekülésre került sor, nem lévén sem utastájékoztatás, sem semmiféle kiírás. Ritkán van az embernek része ilyen káoszban, mely a mohácsi csata emléknapjához lett volna méltó.
Nem érdemes azon búsongani, régen milyen lehetett Mohácson a farsang? Tömegrendezvényként még kicsit sántikál a busójárás, de népszokásként ma is megvan az ereje. A kabátunk csupa tollpihe, lábunk fáj a sok mászkálástól, a kislányom már korábban lepisilte a szoknyáját. Öten fogjuk egymás kezét, hogy el ne szakadjunk a tömegben. Sötétség és fény keveredik, de nem zombik állnak mellettünk, hanem busók. Aki elmegy Mohácsra, a busójárásra, részt vesz az átváltozásban (a poklade szó egyik jeletése is ez),játékosan, vagy komolyan. Felemelő, ahogyan a Duna partján felnőtt emberek hosszan várják, hogy elkezdődjön a játék, vagy ha úgy tetszik, a valóság.
Igazi a víz, a tűz és mindaz az érzés, ami hozzájuk kapcsolódik. Amikor a máglya meggyullad, hatalmas szikrákat vet, mindenhol száll a pernye, a szalmabábu pillanatok alatt elég, és ez a látvány ott, akkor nagyobb az emberi gondoknál.
Szerző:Evarek
