A kötelező olvasmányok körüli vita pár éve jelen van a közbeszédben, és ez jó. Nemcsak azért mert nevelés szempontjából fontos téma, hanem mert a megkérdőjelezhetetlen kötelezőkön felnőtt generációk kibeszélhetik régi sérelmeiket, és nem utolsó sorban, ez a téma tökéletes demokrácia gyakorlat – viszonylag fájdalommentesen.
Akik ma benne vannak ebben a vitában, abban egyetértenek, hogy az olvasás valami olyan, amivel jól jár, aki műveli, és ez a haszon hatványozódik, ha szereti is csinálni. Eszerint én is kettéválasztanám a nagy kötelező vitát az első évekre, amikor az olvasóvá nevelés a cél, és hatodiktól felfelé, amikor már a készségre építve jobban számít, hogy mi az, amit minden magyar diák el fog olvasni, illetve legyen-e egyáltalán ilyen.
Jó, tehát először szeresse meg, aztán olvasson de mit, miért, hogyan?
Egy idézet a Pagony oldalán indult szuper kötelező olvasmány-vita bevezetőjéből: „A Magyartanárok Egyesülete hívta fel a NAT íróinak a figyelmét arra, hogy ezekkel a művekkel elveszítik az amúgy nyitott és érdeklődő olvasókat, és azok a diákok, akik szerencséjükre nem csak a suliban találkoznak könyvekkel alapvetően nem régi szövegeket kölcsönöznek a könyvtárból, hanem kortárs, főleg brit, amerikai irodalmat.”
Hát persze, mert ezeknek jó a reklámja, és a reklámon most a lehető legtágabb értelemben vett népszerűsítést értem. Az egész kontinens kommunikációs gépezete a könnyű, aktuális, és brit, amerikai kultúrát fogyasztatja velünk. Nem azt mondom, hogy rossz irodalmat, csak azt, hogy egyoldalú a trend.
Cikksorozatunk első darabjának tézise: A gyerekek művekhez való hozzáállását a felnőtt társadalom tudatos, és öntudatlan értékelése jelentősen befolyásolja. Ezért, amikor a gyerekek igényeiről beszélünk, leginkább magunknak tartunk tükröt. Azt mondjuk, hogy a nem kortárs szövegeket sokszor nem értik, nem érinti őket, ezért általában az olvasást fogják elutasítani. Erre az én válaszom az, hogy ezt jórészt mi, felnőttek gondoltatjuk velük.
Az én időmben és miliőmben (a rendszerváltás körül voltam általános iskolás) mindig a műveltséghez volt hozzárendelve az olvasás, a műveltség valami nagy szent és elérendő felhő, mint ilyen ködös, és felettünk lebegő tekintély. Ezt ma nem tartanám vonzó hangnemnek. Az irodalmi kánon tekintélye arra azért jó volt, hogy minden dac, és fújunalmas finnyogás ellenére többségében elhittük, hogy a híres, és sokszor veretes művek valóban jók lehetnek, és ez a pozitív előítélet megkönnyíti a befogadást. Ha valaki utálta valamelyik olvasmányt, az egyéni lázadásnak számított, és nem kérdőjelezte meg magát a kánont. Elhittük, hogy van bennük valami kincs, aminek feltárása beavatottá tesz, felemel. Az antikvitásnak például kifejezetten jó renoméja volt, jobb, mint a XIX. századnak.
Ezen kívül ma sokkal többet hallunk magáról „az irodalomról” szemben azzal, hogy az én időmben volt az olvasás, a szerzők, a művek és a történetük. Az irodalom volt a tantárgy neve. Érezzük, hogy itt valami lényeges kimaradt. Talán mert az irodalom, úgy egészében veszélyes lehet. Nem is beszéltünk arról, mi is az az irodalom, és mire jó. Láttuk viszont a költőket, írókat történelem-alakító szerepben, a nemzet lelkiismeretének, láttuk a szüleinket úgy olvasni, hogy az politikai tettnek számított – na, ez ma már így, ebben a formában nincs.
Láttuk az első könyves vállalkozót (Matyi Dezső), aki merészelte a könyvet ugyanolyan árucikknek tartani, mint bármi mást, és a Parnasszus hegye megremegett, majd csendesen tudomásul vette a fölé magasodó szélhordta magaslatokat.
Egyszóval, hiába emlékszem a gyerekkoromra, be kell látni, hogy sok minden más volt. Ami viszont nem változott, az az, hogy a befogadói attitűd nagyrészt tanult magatartás, és a gyerek környezete tehet róla. Tehát: Kevesebb múlik magán a művön, mint a tálaláson. (Ha valóban jó műről van szó.)
Ma például, érzésem szerint, túlságos fontosságot tulajdonítunk a modern nyelvezetnek, és általában az aktualitásnak. Mi, felnőttek tálaljuk a régebbi irodalmat elavultnak, érthetetlennek, témájában irrelevánsnak. Holott egy gyerek, minél fiatalabb, annál kevésbé szelektál a megértési hajlandóságában, mivel a világ nagy része mindenképpen új számára, és elenyészően kevés, ami a mindennapi életéhez tartozik. Ezért a szerver, a Darth Vader, nem feltétlenül közelibb, mint a szérű, vagy Odüsszeusz. Mi tanítjuk meg őket, hogy különbséget tegyenek bármelyik virtuális világ szókincse, és egy történelmileg korábbi történet szókincsének befogadása között. Pontosan úgy, ahogy az idősebbek leeresztik a lila ködöt, ha számítógépes kifejezéseket hallanak, vagy egyes férfiak, ha a mosógép programjai között kellene különbséget tenniük, vagy a gyerek iskolai dolgaiban eligazodni.
Vagyis: mi felnőttek emeljük ki az időbeli távolságot a más típusú távolságok közül.
Én tizennégy évesen a nyári szünetben, Balatonon olvastam az Iliászt, ráhangolódni tíz perc alatt sikerült. Onnantól egy fél vakáción át az eposzi jelzők, állandó szófordulatok között éltem, és olyan lazán izgultam végig a trójai háborút, mint egy szappanoperát. Pedig nem voltam stréber, csak akkor az pont megfogott. A tesóim a Toldit hallgatták lemezen óvodás korukban pedig nem erőszakolta rájuk senki. A gyerekeimnek mindig vegyesen olvastam kortárs és régebbi irodalmat, a kicsik nem fogadták máshogy Arany Jánost, mint Tóth Krisztinát, szerintem nagyjából ugyanúgy nem értették minden szavát. De az értelem olyan, hogy kitölti a hézagokat. Egy kisgyereknek pedig a lehető legtermészetesebb, hogy a hallott dolgok egy része ismeretlen. Tulajdonképpen még az sem fontos, hogy a ma már nem használt fogalmakról végül valósághű képet formáljon, elég annyi, ami hozzájárul az aktuális összmegértéshez. (Fogalmam sem volt, mi a róka málja, vagy hogy Tündérhonban üdv lakik, de a szavak hangulata ettől még megjelent, és erősítette az összhatást.)
Persze, a régebbi irodalom nem csak szóhasználatában más, hanem kompozícióban, stílusban, történetmesélésben. Ezzel tényleg nem lehet mit tenni. A versekkel ezért könnyű, mert természetüknél fogva tömörek, de a próza sokszor lassú, és körülményes. Bevallom, azt én sem hiszem, hogy a gyerekek többségét ma meg lehet arra a tanítani, hogy ne akarjanak feltétlenül célba érni, amikor olvasnak, engedjék meg maguknak, hogy benne vannak egy szövegben. Nem lehet minden tanár zen mester. (Megint személyes példa: Semmi gondom nem volt a Vaskapu leírásával az Aranyember elején, de az öreg Baradlay haldoklásába szinte belehaltam én is.)
Apropó, zen: egy pillanatra elszakadva az oktatás témájától: Vajon mennyire befolyásolja a befogadói készségünket, hogy régóta nem része az életünknek a jól ismert szövegek újrahallgatása, újraolvasása, és az elmélkedő szövegolvasás? Olyan szövegeké, amiket nem azért hallgatunk, vagy olvasunk, hogy megtudjuk, mi lesz a vége, hanem azért, hogy újra átéljük, egyszerűen benne legyünk. Ilyenek például a mesék, vagy maga a Szentírás.
Összefoglalva, kicsiknek felolvasáshoz nyugodtan ajánlom a nehezebb vagy régies nyelvezetű irodalmat, ha van benne valami, amit mi, felolvasók őszintén szeretünk. Első, önálló olvasáshoz jobb az egyszerűbb nyelvezet, rövidebb gondolati egységek, lineáris történetvezetés. Megjegyzem, az sem jó, ha csak angolból fordított puritán szövegek kerülnek a kínálatba, mert abból mégiscsak kimarad valami, hacsak nem egy zseniális újraírásról van szó. Közben megmaradhatnak a régi szövegek is közös olvasásra, vagy dramatizálva. Nagyobbaknak pedig (6-8. osztálytól) jöhet bármi, régiség nem akadály.
A következő részben azt fogom elmondani, szerintem hogy lehet nem üres frázis a kultúraközvetítés az irodalomoktatásban.
“Az egyéni, a közösségi, a társadalmi kommunikáció alapja a magyar nyelv sokoldalú ismerete és árnyalt használata. A nyelv kultúrát formál, őriz és közvetít, az emberi kommunikáció, a gondolkodás, a tanulás, az önismeret kibontakozásának közege, előfeltétele és legfőbb eszköze.” Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet.
Hogy mi van?
