Családterápia? Nem vagyok én bolond … kiteregessem a szennyest???

Baráti beszélgetéseim során gyakran szegezik nekem a kérdést: „Mi értelme van a pár- vagy családterápiának?” „Minek menjek oda, ki hallott már olyat, hogy családterápia?” „Ugyan, mint kezdenének ott velünk?!”

Nem feminista szöveg, hanem tény, hogy legtöbbször férfiak szájából hangoznak el ilyen és ehhez hasonló mondatok. Érzelmekről beszélni még a mai világban sem férfias, inkább dünnyögnek a bajszuk alatt valamit, és magukba fojtják az érzelmeiket. Persze, ez egy darabig működik, aztán jön esetleg a harmadik a kapcsolatba, elkezd a gyerek bepisilni, vagy netán egy kisebb szívinfarktus köszönt be hozzájuk. Krízis esetén már motiváltabbak a felek, hogy megfelelő szakembert keressenek.

Hogy miért olyan nehéz erre rászánni magunkat? Mert ehhez jó nagy adag bátorság kell!! Igen, nagyon bátor ember az, aki veszi az erőt, és szembe mer nézni a több éven át tartó berögződéseivel, felvállalja a hibáit, elkezdi megfogalmazni a vágyait, önmagának és a társának is választ ad a kínzó kérdésekre.

A problémák, amikkel fel szoktak keresni, igen változatosak.  Mondjuk, hiába próbálkoznak, évek óta nem jön össze a baba, pedig biológiai akadályai nincsen az érkezésének. Ilyenkor általában azzal szoktuk kezdeni, meséljék el a megismerkedésük történetét, ki, mire, hogyan emlékszik vissza abból az időszakból. Akadt olyan pár, ahol már itt érződött a felek közötti különbség, a nő szinte percre pontosan mindent fel tudott még 12 év távlatából is idézni, a férfi pedig szinte semmire nem emlékezett. A kapcsolatukra alapvetően ez a hatalmas egyensúlytalanság volt jellemző. A nő biztos volt abban, szereti a férfit. A férj hangsúlyozta, hogy mennyire mély érzelmekkel van a felesége iránt, ám arra a kérdésre, hogy mit szeret benne, a válasz az volt, hogy a patinás rendet a hűtőben, hogy minden dobozokban van felcímkézve. És mindig kitalált valamit, amiért éppen nem aktuális annyira a gyermek érkezése, például beiratkozott egy tanfolyamra.

Olyan is gyakran akad, hogy delegálja a családot az óvoda, mert bepisil a gyerek a délutáni alváskor vagy nagyon agresszív a társaival, otthon meg csak akkor alszik el, ha az édesanyja ott fekszik mellette.

Legtöbbször persze a kommunikációs zavar az, ami a párokat a konzultáció útjára tereli, például a nő nehezményezi, hogy a férj olyan sokat jár el otthonról, sokat veszekednek emiatt, a férj olyankor otthagy csapot-papot és dühösen elmegy, ami igazából mind a kettőjüket zavarja, de ellene nem tudnak tenni. Van, hogy megkérjük ilyenkor őket, rajzolják le közösen otthon a családfájukat, beszélgessenek erről. Mi az, amit jónak találtak a saját családjukban, mi az, amit nem, mit szeretnének abból tovább örökíteni? Mire emlékeznek, mi volt a szokás, ki, hogyan vitatkozott, hogyan oldottak meg problémákat. Egyszer a pár férfi tagja azt mesélte, hogy a nagyapja, akit nagyon szeretett, tűzesetben halt meg otthon. Amikor ezt kimondta, számára is akkor állt össze, hogy nem véletlenül épp tűzoltó lett. Mi meg azt tudtuk hozzátenni, hogy neki alapvetően ez a probléma-megoldási módja: van egy élethelyzet, oldjuk meg, oltsuk el a tüzet és kész, menjünk tovább a dolgunkra. A nő meg szerette volna, hogy ne csak a tettekről beszéljenek, hanem arról is, ki mit érzett egy-egy trauma esetén, egy nehéz élethelyzetben.

A rendszerszemléletű családterápia olyan integratív megközelítés, amely a családra mint élő szervezetre tekint, és a rendszerszintű összefüggések kezelésére törekszik, nem pedig az egyes személyek elszigetelt viselkedésének korrigálására.

A rendszerszemléletű családterápia nem próbálja “megjavítani” családtagokat, hanem segítséget nyújt, hogy a család minden tagja megértse, újratervezze és együtt megváltoztassa a családi dinamikát, közösen megvitatva a nem kívánt hiedelmeket és szokásokat.

A terápián azzal kezdünk, hogy elmondjuk, itt most nem azzal fogunk foglalkozni, hogy a gyerek miért pisil be, hanem szeretnénk feltárni, hogyan működik a család. Van, hogy azt kérjük, jelenítse meg a pár a kapcsolatukat egy élő szoborban, milyen most és milyen lenne a vágyott, és ezt mutassák meg külön-külön. Ezek a non-verbális technikák azért tudnak segítséget nyújtani, mert van, aki könnyen beszél, van, aki nehezebben, de egy átmeneti formában feloldódhatnak a gátlások, és olyan csatorna nyílik meg, ami a hétköznapokban zárva volt.

A terápia az „itt és most”-tal dolgozik. Ez azt jelenti, hogy a figyelem középpontjában a jelen történései, tehát a terápián vagy a terápiás ülések között történt események vannak. Minden ülés ezen történések megbeszélésével, a pozitív változások kiemelésével és a nehézségek megváltoztatásának lehetőségeivel kezdődik. Vannak vágyaink, amelyeket szeretnénk, ha meg tudnának valósulni a kapcsolatunkban. Ilyenkor a kölcsönkéréssel jövünk elő, arra biztatjuk a feleket, fogalmazzák meg egymás számára, mi lenne az a kérés, amivel azt éreznék, hogy a másiknak fontosak. Egyszer egy férj azt kérte a feleségétől: „Kelj fel hamarabb, és készítsd el nekem a kávét.”

A jelen középpontba állítása nem jelenti azt, hogy nem foglalkozik a terápia a múltban történt eseményekkel, de csak annyiban, amennyiben az kihatással van a jelen működésére.

Egy barátom és kollégám sokszor hasonlítja a párkapcsolatot az otthonhoz. Lakásunkat, házunkat, hogy sokáig, akár egész életünk folyamán élhető, barátságos, rendezett maradjon, gondozzuk, ápolgatjuk. A megjelenő apró karcok, a foltok a falon, a megereszkedő ajtók, tenyérmaszatos üvegek jelzik: belaktuk, használjuk, ettől személyes, ettől a miénk. Időnként átrendezzük, vagy fel is újítjuk. Van, amit magunk megteszünk, és van, amihez mesterembert hívunk.

Fejér Noémi, pszichológus

9 kedvelés
Előző bejegyzés: Szállást keres a szent család – Karácsonyi hagyományainkKövetkező bejegyzés: Vastag Csaba: “A gyerekeknek Nekünk kell segíteni” – “Ha az ember kap, adjon is vissza belőle”

Kapcsolódó bejegyzések