Egy hároméves panaszai – Kedvencből közellenség

Nem értem, mi történik körülöttem. Eddig mindenki engem akart: sorba álltak egy cuppanós, nyálas puszimért, vicceseket mutogattak, hogy elnevessem magam, örültek minden virsli karikának, ami nem a földön landolt, hanem a számba érkezett. Ha elénekeltem az A part alatt első versszakát, már kapkodtak is a telefon után, hogy azon rögzítsék előadásomat. Tapsoltak nekem és lesték minden szavam és mozdulatom: anya is, apa is, a nagytesóim is, nagyiékról és a szomszédságról már nem is beszélve. Igen, én voltam a világ közepe, és ez ma is így van, nem igaz?

Énekeltek nekem, számolni tanítottak, és megkülönböztetni a műanyagkockák színeit. Most már sok éneket fújok, tizenkilencig elszámolok, úgy, hogy csak a tizenhetet és a tizenhatot cserélem fel, tudom a színeket egytől-egyig, bizony, már a lilát és a szürkét is! Régen, bárhogy is dadogtam el egy szót, örömujjongás fogadta, most mindig rám szólnak, ha „monatot” mondok vonat helyett, „forgászbotot” a horgászbot helyett. Pedig úgysem értelmesebb vagy szebb. Emlékszem, régebben a fürdés is örömünnep volt, locsolgattak és dúdoltak nekem, most meg az is baj, ha beleöntöm anyáék fürdősóját a vízbe, pedig van nekik piros, meg narancssárga színű is! Ja, és a pelus is lekerült rólam (na, jó, csak nappalra), és igazán ügyes vagyok, már csak néha lesz pisis a ruhám, ha kakilni kell, pedig bebújok a szekrénybe – igazi nagylány vagyok.

És mégis, mintha kikerültem volna a pikszisből. Anya folyton morog, hogy miért eszem olyan csúnyán, meg miért nem kerülöm ki a pocsolyát, azt szajkózza, hogy nem lehet bírni ezt a sok mosást. Apa sem olyan lelkes már, ha éjjelente megszomjazom. Pedig én csak a kakaót szeretem, a borát biztos nem kívánom el. Aztán akkor sem örül, ha reggel hatkor rajta mászok hegyet, ilyenkor valamiért mindig visszaküld a szobámba tornyot építeni. Na de miért alszik ő folyton, mikor odakint olyan szépen süt a nap? A nővérem is öt perc játék után rendre lepasszol és eltűnik a szobájában, a bátyáim pedig belebújnak a telefonjukba meg a leckéjükbe, hogy ne kelljen fogócskázniuk velem, pedig már a lézerharcot is kitanultam, az ikeás cipőkanalakkal remekül kardozhatnék velük.

A nagyszüleim régen sokat tologattak, kedvesen motyogva a babakocsi felé, most, hogy már kismotorral robogok mellettük, vagy saját lábamon sétálgatok, mégsem szeretnek már annyira sétálni velem: azt mondják, motorral túl gyors vagyok nekik, gyalog meg csigalassú – pedig csak a bodobácsokat és a postaládákat nézegetem. Nehéz kiigazodni az embereken…

Pedig én igyekszem jó lenni, már az oviban is otthagytak anyáék, és csak kicsit sírtam, pedig a Bence végigüvölti a napot hetek óta. Látom, hogy anya sokat dolgozik, próbálok segíteni is neki, mégsem fogadja osztatlan öröm, ha vécét pucolok vagy felmosom a konyhát. Az orromat is próbálom magam kiszívni, mert folyton náthás vagyok, de mindig leszidnak, ha beledugom a porszívó csövébe a szívókát.

Azt mondják, olyan vagyok, mint a szélvész és kő kövön nem marad utánam. Pedig én csak őket próbálom utánozni. Anyát, aki szemceruzával húzza ki a szemét – nekem miért nem szabad? Apát, aki a laptopján kopácsol folyton – én miért nem nyomogathatom azokat a kopogós, fekete billentyűket? A nővérem mindig finnyáskodik, hogy mit vegyen fel – én nem kérhetem, hogy a kedvenc, fodros fürdőruhámban menjek oviba? A bátyáimhoz mindig jönnek a barátaik – én miért nem játszhatok velük?

De tényleg, nagymamának is segítenék pogácsát szaggatni, aztán mindig az a vége, hogy visítva eltávolítanak a konyhából, pedig csak két marék lisztet szórtam szét a kövön. Nagyapa pedig nem olyan szívesen mond le a hírek nézéséről, pedig a Jonalu új részei sokkal izgalmasabbak annál a sok nyakkendős bácsinál. És a szomszéd néni is mondta nekem tegnap, hogy „de hangosan tetszik sivítozni!” – vicceskedett, de láttam rajta, hogy igazából nem örül annak, ha a kertünkben kicsit kiabálok, mert épp nem engednek tovább locsolni. Csak azért, mert egy kicsit összevizeztem a nadrágomat?

Egy szó, mint száz, nem tudom, mi történt itt mindenkivel. Pedig én most is én vagyok, sőt lelkesebb, mint valaha! Halihó, figyeljetek rám: egy hároméves is ember!

Csak az a szerencse, hogy este, pizsamában, mikor szopizom a hüvelykujjamat és odabújok hozzájuk, na, akkor nagyon megölelgetnek, és újra azt érezhetem, mint eddig egész életemben, hogy egy kis aranyos szeretetgombóc vagyok, aki nem fontos ember, csak a világ közepe…

Szerző: Lotte

Hároméves

Hároméves

Hároméves

Hároméves

0 kedvelés
Előző bejegyzés: Csak antikot ne! – Stílus, otthon, designKövetkező bejegyzés: Tavaszi agytakarításra fel! – “Agynagytakarítás”

Kapcsolódó bejegyzések