Szerencsés embernek tartom magam, hogy az unokája lehetek. Nekem megadatott, hogy holmi manapság divatos sztárocska helyett legyen egy igazi, nagybetűs példaképem. Lassan 91 éves, de ámulatba ejtő az az erő, amit most is sugároz, pedig vannak napok, mikor már az életéért küzd.
Rengeteg szép gyermekkori emlékem kötődik hozzá: sokat nyaraltunk a Balatonnál, alsósként pedig iskola után náluk ebédeltem, és tanultam. A délutáni alvásból mindig úgy ébresztett, hogy simogatta a hátamat. A fánkja ízét, az énekhangját, vagy azt, ahogyan két teendő közt gyorsan becsavarta a haját, soha nem fogom elfelejteni, örökre belém ivódott, miképp az intelmei is. Hihetetlen az a bölcsesség, amivel a Jóisten megáldotta. Soha nem volt lehetősége tovább tanulni, mégis olyan szépen beszél, olyan intelligensen szemléli a világ történéseit, az emberi kapcsolatokat, hogy sokszor csak ámulok.
A második világháborúban bombatámadás érte érsekújvári házukat, mindenüket elvesztették. Ő egy dézsának köszönheti az életét, ami alá sikerült bekuporodnia. Első férjével néhány napja voltak házasok, mikor a férfit behívták a frontra, és többé sohasem látták egymást. Anyósáék befogadták, támogatták akkor is, amikor megismerte nagyapámat.
Nappal egy ruhaipari vállalatnál dolgozott, délután takarított, éjszaka pedig varrt. Szült két gyermeket, de a sajátjai mellett nem volt ritka, hogy még 2-3 másikról is gondoskodott, akkoriban így segítették egymást az otthon lévő, és a dolgozó édesanyák. Az oroszok őt sem kímélték, az egyik katona úgy tépte ki a fülbevalóját, hogy a nyoma örökre megmaradt. Én elsápadtam, ő csak mosolyogva legyintett egyet mikor mesélte, hisz voltak, akik nála sokkal rosszabbul jártak. A mai napig tátott szájjal figyeljük a húgaimmal, mikor az életéről mesél. Nekünk ma szinte felfoghatatlan az a nélkülözés, ami neki fiatalon osztályrészül jutott, mégis mindig segített, akinek csak tudott. Amikor a nagypapám anyukája és nővére bajba kerültek, egy percig sem habozott, befogadta őket az otthonába, évekig laktak hatan, 50 négyzetméteren.
El sem tudjuk képzelni, hogy volt képes ilyen körülmények között forintról-forintra még egy balatoni nádfedeles parasztházra is összekuporgatni a rávalót. Nem neki volt erre szüksége, hanem a gyerekeinek, és az unokáinak akart jobb életet teremteni, és addig küzdött érte, amíg el nem érte. De nem csak ezért lehetünk hálásak neki, hanem ami még ennél is fontosabb: családot teremtett, s ennek a mai napig ő a motorja. 91 évesen is főz, ha tudja, hogy jönnek az unokák, mi pedig még mindig vele varratjuk fel a gombot a ruhánkra, ha leszakad. Ez élteti. Minket meg táplál, felvértez minden egyes vele való találkozás. A tanácsát a mai napig kikérem, ha valamiben nem tudok dönteni, és nem ritka, hogy az ő vállán sírok, ha bánat ér.
Míg élek, erőt fog adni a példája, az, ahogyan dacolt a nehézségekkel, hogy sokszor feladhatta volna, de sosem tette. A mi felelősségünk, hogy visszük-e tovább az általa képviselt értékeket, a családi hagyományt, és tudunk-e egyszer olyan példaképpé nőni a gyermekeink szemében, amilyenné ő tudott a miénkben. Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy a kisfiamnak is van lehetősége részesülni a szeretetéből. Nemsokára ünnepeljük a 91. születésnapját. Kérem a Jó Istent, hogy áldja meg, és őrizze az egészségét még nagyon sokáig, mert szükségünk van rá!
