Erős jellem és összekaszabolt lélek. Együtt jár?

Gyerekkoromban még azt sem tudtam, mi a különbség a pszichiáter és a pszichológus között. Pszichológushoz a bolondok jártak, nevelési tanácsadóba hülyegyerekek.

A fogyi, degenerált amerikaiak pedig mindent megbeszéltek a pszichológusukkal. Nem, nem vagyok mamut, de a gyerekkorom még belelógott a rendszerváltás előtti időkbe.

Nem kell sok szót vesztegetni arra, mennyit változott a hozzáállásunk az elmúlt évtizedekben, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy kialakult a pszichológia kultúrája Magyarországon is. Mit értek ezalatt? A psziché gondozása már nem a gyengeség jele, sokkal inkább erőforrásként tekintünk rá. Ugyanígy elmondható, hogy a segítségkérés gesztusa nem jár presztízscsökkenéssel. Az sem kis dolog, hogy minden szellemi irányzat integrálta valamilyen mértékben a pszichológiai tudást, úgy is mondhatnám, hogy a pszichológia mint tudomány elfogadása már nem világnézeti kérdés. Bármilyen világnézetű ember találhat olyan lelki gondozót, tanácsadót, mestert, terapeutát, akivel nem áll elvi ellentmondásban.

Erős jellem

Erős jellem

A legnagyobb áldás talán mindebben, hogy a gyerekeket is támogatni tudjuk ezzel a tudással anélkül, hogy megbélyegeznénk őket. Tudom, hogy a helyzet nem ennyire ideális, hogy sok szülő igenis tart a megbélyegzés lehetőségétől, nem akar segítséget kérni, és sokszor nem is kerül jó, elég gondos vagy csak a megfelelő szakemberhez, vagy kevés az állami keretből elérhető terápiás lehetőség stb. stb., de nem erről szeretnék írni.

Azon elmélkedem már évek óta, hogy amellett, hogy a fent leírt folyamatot örvendetesnek tartom, magam is részese vagyok, aktívan élek a lehetőségekkel, mégis van egy hiányérzetem:

Mintha ezzel párhuzamosan egyre kevesebbet beszélnénk a jellemről, jellemfejlődésről, vagy akár nemes jellemről. Mi a különbség az érett személyiség, az egészséges psziché, a tudatosan kontrollált pszichofizikai egyenetlenség és az erős jellem között? Valami olyasmi, aminek köze van az egyén individuális és közösségi létmódjához, illetve ezek egységéhez.

A különbségre talán akkor érezhetünk rá, amikor egy ítéletünkben valakit gyenge jellemnek, vagy lelkileg sérültnek nevezünk. Az egyik egy erkölcsi leértékelés, a másik inkább ténymegállapítás, még ha sajnálatos tényről is van szó.

Baráti beszélgetésekben önelemzések során nem egyszer felmerül a kérdés, hogy minősítenek-e minket a lelki nyavalyáink? Gyengébbek, vagyunk-e azért, mert sebeket szereztünk a nem látható részünkön? És mit szóljunk ahhoz, ha lelki, érzelmi jelenségünkre néhány vegyi anyagot tartalmazó tabletta ad választ?

Tovább menve: hogyan állnánk meg a helyünket valódi vészhelyzet esetén a pánikbetegségünkkel, magzatkorból hozott megsemmisülés-félelmünkkel, imposztor-szindrómánkkal, mezei szorongásainkkal, kényszeres kompenzálásainkkal, kompetencia aggályainkkal együtt. Bénábbak vagyunk, vagy csak többet tudunk magunkról, mint a szüleink? Vagy rossz a kérdés, és egyszerűen csak másik sarkot világítunk meg zseblámpával? Túlságosan (vagy épp eléggé?) az individuumra koncentrálunk?

A folyamatos öngyógyítás minden kétséget kizáróan üdvös dolog, de elérheti-e a célját kizárólag az individuum szintjén, vagy máshogy teszem fel a kérdést: Ha azt mondom*, hogy az embernek van individualitása, társas lényi mivolta, és ezzel együtt folyamatosan egyetemes emberi lényként is jelen van, akkor korlátozhatom-e a gyógyítás-nevelést kizárólag, az egyik szintre?

A XX. század végére sok olyan tapasztalatunk gyűlt össze, amikor a nevelés hangsúlyosan a közösségi létmódra figyelt, átlépve az individuális szintet, áldozatokat és szörnyetegeket hagyva maga után melléktermékként, cserébe egy (ideig-óráig) jól működő társadalomért. Sokunknak lehetnek nagy irodalmi élményei Agatha Christie-től Szabó Magdán át Ottlikig ebben a témában.

Ma viszont mintha arra nézve fogyna ki a tapasztalat, hogyan lehet ennek a nevelési hagyománynak a jó, jellemerősítő oldalát megőrizni. Nemcsak, sőt elsősorban nem az intézményekben, hanem otthon, vagy kisebb közösségeinkben?

Mostanában egyetlen kérdésre nem kapok választ egyetlen szakembertől sem: mennyi megpróbáltatásnak tegyem ki a gyerekem, mennyi kellemetlenséget okozhatok neki? Akik a testet edzik, tudják, mennyi az, ami erősít, és honnan áll fenn a sérülés veszélye. Én viszont elveszettnek érzem magam, ha a lélek edzéséről van szó.

Honnan kapunk ma útmutatást ahhoz, hogy a mennyi terhet, edzést, jellemformálást bír el a törékeny individuum? Bölcs nevelők, jelentkezzetek!

*Ezt a felosztást Pál Ferenc katolikus pap és mentálhigiénés szakember írása nyomán használom.
In: Misszió, globalizáció, etika. Matteo Ricci szellemi öröksége. JTMR Faludi Ferenc Akadémia – L’Harmttan Kiadó. Budapest, 2011. 105-124.o.

1 kedvelés
Előző bejegyzés: Mi a közös Micimackóban, Hófehérkében és Batman-ben? Az, hogy mindegyik szeret kakilni!Következő bejegyzés: Kapuzárás

Kapcsolódó bejegyzések