Egy dán tévécsatorna riportja nyomán nemrégiben látott napvilágot az a hír, hogy a H&M évente több tonna új ruhát éget el egy dániai égetőműben. A cég ugyan azt állítja, hogy csak a biztonsági és egészségügyi előírásoknak nem megfelelő, ezért nem újrahasznosítható ruháit égeti el, azonban még ha ez is az igazság, ez sem vet rájuk túl jó fényt. Régen rossz, ha a divatipar egyik óriása ennyi veszélyes selejtet gyárt.
Tény, hogy a 21. század egyik legnagyobb kihívása a környezetszennyezés. A másik azonban, ami ezzel szorosan össze is függ, véleményem szerint, a felgyorsult világ, amiben élünk. Előbb csak az ételeink lettek gyorsak, ma már a ruháink is azok, sőt az életünk is az. Világszerte a nyugati életmód egyik szimbóluma a McDonalds. Sőt, szinte presztízskérdés: ahol Meki van, az az ország már – ha nem is fejlett, de – a fejlődés útjára lépett. De nem kell gyorsétterembe menni, a boltokban az élelmiszerek nagy része feldolgozott. Megkönnyítik az életünket, mert nem kell leveles tésztát nyújtani, ha egy gyors sütire vágyunk, elég csak egy gyorsfagyasztott pizzát bedobni a sütőbe, ha nincs időnk vacsorát készíteni. De milyen áron? Rengeteg szemetet eszünk. A nagyüzemi termelők annál többet keresnek, minél gyorsabban nevelik fel a csirkét, minét több tejet ad a tehén, és minél nagyobb a választék télen is a zöldséges standokon. Elemi gazdasági érdekük, hogy felgyorsítsák a természetes folyamatot, ez pedig csak mesterséges és leginkább egészségtelen módszerekkel érhető el. De ennek köszönhetően megindult a vissza a természeteshez mozgalom is, a tudatos és tegyük hozzá, tehetős vagy szerencsés vásárlók között a slow food vagy a bio térnyerése, amely már a nagyvállalatokat is elérte, nem véletlen a reklámokban a friss, hazai, termelői, stb. hívószavak hangsúlyozása. Még ha maga az áru nem is mindig az, legalább az imidzs legyen természetes.
A ruhaiparban viszont egyelőre nem következett még be ez a fajta szemléletváltás. Talán még van időnk. A fast food kifejezés a 90-es években terjedt el Magyarországon, a fast fashiont néhány éve ízlelgetjük. Arra utaló jelek ugyan már vannak, hogy a ruhaipar környezetkímélőbb megoldások felé veszi az irányt, ami rá is fér, hiszen a ruhagyártás a második legszennyezőbb iparág az olajszektor után. De ahogy a H&M példájából látjuk, egyelőre nem sok sikerrel. Pedig ha valakiben, hát bennük bíztunk eddig! A svéd ruhaipari óriás ugyanis nagyon szeret környezetbarát és újrahasznosítható termékeivel kampányolni, és még a használhatatlan cuccot is visszaveszik. Kell is, ugyanis az Inditex mellett (a Zara, Bershka, Pull&Bear márkák anyacége) a H&M a legnagyobb bevétellel rendelkező ruhaipari cég. Mivel ezek a nagy cégek évente 15-20 kollekcióval is kijönnek, irtózatos tempóban termelik a ruhaszemetet. Áraik ugyan megfizethetőek, de tegyük a kezünket a szívünkre: olyan minőségűek a ruhák, hogy pár használat után a kukában végzik, mert kinyúlnak, kilyukadnak, kifakulnak. Tény, ami tény, választani nem nagyon tud, akinek a pénztárcája átlagos fizetéstől dagad. Szívesen megvennénk a tartós és szép dolgokat, de hol lehet olyanokat olcsón kapni? Nemrég olvastam egy posztot a helyi Facebook csoportban, amelyben valaki ugyanezt kérdezte. Megnyugtató válaszokat nemigen láttam…
Hogy pontosan mikor indult az életünk ilyen mértékű felgyorsulása, nem tudom. A szüleink idejében még messze nem volt ekkora az élet tempója. Emlékszem, hogy mennyi mindenre volt időnk együtt. Ma örülök, ha este 6-ra hazavetődünk a gyerekekkel a különórák után, gyors vacsora, kis játék, villámfürdés, alvás, és kezdődik minden elölről. Hatalmas a nyomás rajtunk, rengeteg információval, egyre több csatornán bombáznak minket, folyamatosan fejlődnünk kell: a munkánkban, spirituálisan, nőként, anyaként, emberként.
Elképzelhető, hogy az evolúció szépen megold mindent, a civilizációs fejlődésben pedig mi csak egy átmeneti nemzedék leszünk. Azt mondják, a Z generáció már hozzá van szokva a gyors információáramláshoz és -/befogadáshoz. Képesek egyszerre több dologgal is foglalkozni. Huszon-harminctól felfelé ez a multitasking nem nagyon megy, tanulmányok sora bizonyítja, hogy kevéssé hatékony. Én magam időnként megőrülök attól, hogy egész nap csörög, pittyeg, rezeg a telefonom, folyton kizökkenek abból, amin épp dolgozom. Az utóbbi években azt is megfigyeltem magamon, hogy már nem tudok úgy elmélyülni valamiben, ahogy régen. Folyton ugrásra készen várom, hogy történjen valami.
Néhány éve a húgom mindenkit meglepett azzal, hogy elköltözött egy erdélyi kisvárosba. Az ok egyszerű: a fiú, akibe szerelmes lett, ott lakott. A család, a barátok, ismerősök igencsak kétkedve fogadták a döntését, és meglepő, de nem azért, mert csak pár hónappal korábban találkozott a fiúval, hanem mert megrökönyödtek azon, hogy Budapestről Székelyföldre költözik. Ő azonban megingathatatlan volt. A szerelme lakóhelye csak megerősítette őt az elhatározásban, mert mindig utálta a nagyvárost: a forgalmat, a bűzt, a személytelenséget, a kiüresedett kapcsolatokat. A magyar fővárostól 800 kilométerre lévő székely kisvárosban pedig megtalálta azt az életteret, amire mindig is vágyott. Emberi léptékű, nem túl nagy és nem is kicsi, modern, de nem túlságosan, és egész sok mindenre van idő. Ha kedve támad, akármikor becsengethet egy baráthoz azzal, hogy éppen erre jártam, nem néznek rá furán, hogy miért nem jelentkezett be előre. És ugyan vannak szupermarketek, de az emberek jobb szeretik a „hazait” a környező falvakból.
Bevallom, félelemmel tölt el a világ fejlődése, ha ugyan fejlődésnek lehet nevezni, bár nyelvfilozófiai fejtegetéseknek talán nincs most itt helye. Mindenből több kell, jobb kell, újabb kell. Eszeveszett tempóban rohanunk valahová. Magunk sem tudjuk, hová, de mindenképpen gyorsan akarunk odaérni. Én mindenesetre most gyorsan elugrom a turiba, hátha jött új áru, és közben visszaviszem a H&M-be a lyukas pólókat. 500 Ft-ot adnak érte! Nem hiszem, hogy le fogom vásárolni.
Amari
