Hisztizik a gyerek? Örülj neki!

A gyereknevelésről mindenkinek van véleménye. Van, aki határozott elképzelésekkel érkezik egyenesen már a szülőszobáról, van, aki sodródik, és bízik az ösztöneiben, van, aki az összes szakirodalmat átolvassa, van, aki pontokba szedett erkölcsi elvek mentén vezetett, dogmatikus, poroszos okításban hisz.

Van, aki vallási alapon közelíti meg, van, aki gyakorlatiasan, van, aki konzervatívan, van, aki szabadelvűen. Természetközeli, egészséges táplálkozáson alapuló, Waldorfos, Montessoris, Rogers-es…

Hiszti

Hiszti

Kezdetben számos képzetünk lehet a nevelés koherens rendszeréről, a következetességről, azonban szülő legyen a talpán, aki a kényes szituációkban mindig megőrzi hidegvérét és hideg fejjel tartani tudja magát az elvárt nevelési elveihez. Bár biztos van olyan anyuka, apuka, akiknek a zsákutcák kikerülése nem okoz gondot. Más elképzeléseim voltak a gyerekek „működési mechanizmusáról” régen. Bármennyire is vágytam kényszeresen már egy gyermekre egy bizonyos kor után, és áhítottam az anyaság örömeit, meglepetésszerű nehézségekkel kerültem, kerültünk szembe kisfiúnk világrajöttével. Belecsöppentünk egy merőben új életformába, ahol a szórakozásnak, kikapcsolódásnak igencsak kicsiny szeglete maradt meg számunkra. Gondozás, gondoskodás, alkalmazkodás a csecsemő, totyogó ritmusához diktálta az ütemet az előbb három tagú triónkban, majd kvartettünkben.

Felkészületlenek voltunk. Fel lehet készülni erre egyáltalán? Másoknak hogy sikerül? Fogalmazódnak meg bennem minden nap a kérdések. A családi fotókon békésen és harmonikusan mosolygó sokgyerekes családok hogy csinálják? Mi a titkuk? Hogy őrzik meg a házasságuk intimitását, harmóniáját a gyerekek mellett? A mintacsaládok tényleg mintacsaládok? Hogy lehet jól felkészülni az anya-, apaszerepre? Miért nem mondta senki hogy ez ilyen bonyolult? Megállni a helyünket legeslegelső sorban szülőként, és utána még az egyéb funkciókban, hogy lehet anélkül, hogy senki ne sérüljön? Valószínűleg az sem mindegy, hogy ki milyen mintát kapott a szüleitől, amiből építkezhet, vagy amitől szabadulni akar. Hogy ne legyek ártalmas, ártó szülő? Ezernyi kétely kavarog bennem, bennünk. (Valószínűleg fiatalon az ember nem vesz tudomást a későbbi szerepeiről, oly távolinak tűnnek. Régen a gyerekes családokat észre sem vettem, vagy inkább csak zavaró, hangoskodó tényezőként számoltam velük. Ma már a “lézengő”, bulizó fiatalok esnek ki a látóteremből.)

Rengeteg könyv, elemzés, kutatás, elmélet született a felmerülő kérdésekre e témában.  A kutatáshoz, olvasáshoz és mindennemű intellektuális élményhez való hozzájutáshoz lélegzetvételnyi szünetet akkor kaptunk először, amikor önállósodtak egy-két funkcionális kérdésben a gyerekek. Amikor már egyedül öltözik, alszik, kakil, jár, sőt még az életveszélyes mutatványokat is mellőzi akár 10 percig is. Akkor, amikor a gondozásról átkerül a hangsúly a nevelésre. Elhatároztam, hogy a mélyére ásom magam egy adott, épp akut problémának, azután szép lassan hagytam elsikkadni az olvasást, inkább a gyorstalpalót választottam, az internetet. Itt, mármint nevelési kérdésekben, szembesültem újból azzal, hogy a valóság ijesztően különbözik az általunk kreált elméleti síktól. Azonban ez az elmélet és gyakorlat közötti széles szakadék felhívta a figyelmemet néhány bosszantó hibámra és hiányosságomra. Türelmetlen vagyok, és sokszor – a variációk közül – ösztönösen sem találom el, a megfelelő eszközt a gyermek fejlesztendő lelki, testi problémájára.

Az egyik ilyen tehetetlenségi faktor nálam a hiszti. A hiszti, mint hathatós szülői meggyőzési technika, két vállra fektetett. A hisztis gyerek mumusa, aki fetrengve ordít a földön, már nemcsak ijesztő, az éngyerekemsoha rémkép, hanem kézzel fogható, füllel hallható tény. Azelőtt ilyen kínos szituációt látva és cseppet sem értve, sajnálkozó tekintetemet egy félmosoly kíséretében fordítottam el. Gondolatomban csak nevelési bakiként értékeltem e helyzetet, leszögezve magamban, hogy az én gyerekem jófej lesz, rám hasonlít, ilyet nem csinál… Most én is fél szemmel észlelem a szánakozó tekintetű, értetlenkedő, vagy esetleg fejcsóváló fiatal lányokat, asszonyokat. Az öreg nénik néhol még pisszegéssel, mérges tekintettel, bezzegtanáccsal is hozzájárulnak az amúgy is vidám hangulatú színjátékhoz.

A hiszti elkerülhetetlen. Van, volt és lesz. A hiszti nem válogat. A hiszti nemtől, kortól, felekezeti hovatartozástól függetlenül minden szülőt egyaránt érint. Boltban, utcán, játszótéren, liftben, zebrán, otthon és vendégségben; autóban, kézben és még el nem tudnád képzelni, de ott is, szóval gyakorlatilag bárhol képesek a gyerekek tombolni, nyűgösködni, dacolni, hangoskodni, toporzékolni, hanyatt vágódva a földön hosszasan sikítani. A hiszti jön, ha akarod, ha nem. A hiszti nem nevelési hiba, vagy az akaratgyenge szülő melléfogása. Fejlődési lépcsőfok, az ego, a személyiségjegyek, az önállóság kialakulásának kezdete – örülj neki – világosít fel pszichológus barátnőm.

Igen ám, de ahogy a gyerek akarata erősödik, fordítottan arányosan gyengül az én önérvényesítésem és ilyenkor minden eddig olvasott, megismert nevelési útmutatót  legszívesebben kihajítanék az ablakon.
Olvastam egy online oldalon, hogy a hisztit és a dühöngő gyermekeket néhány lépésben, bárhol bármikor meg lehet nyugtatni, mérgét, érzelemkitörését más irányba lehet terelni. Kipróbálom, ragyogott fel a szemem, bár végigolvasva láttam, hogy inkább nagyobb gyerekekre vonatkozik ez a lista, nem a dacos kétévesekre, megosztom, hogy más is gyakorolhassa az elterelés művészetét:

  1. Számoljunk el a vele 10-ig. A számolással csillapítható, vagy elhárítható a düh kitörése. Ilyenkor másra is kell figyelnie, az érzelmei elháríthatatlan kirobbanása helyett
  2. Segítsünk neki, hogy megtanuljon ilyenkor mély lélegzetet venni. A kilégzés-belégzés, nemcsak a felnőtteknek megfelelő relaxációs technika.
  3. Fújjunk, fújjon bele a kezébe, markába, így jobban érzékeli a valóságot. Kiránthatja a hiszti-spirálból.
  4. Mutassuk meg neki a tükörben, milyen is az, amikor mérgeskedik, dühös arcot vág. Még meg is nevettethető így, és ezzel nem várt, “jó” irányba terelhetjük az érzelmeit.
  5. Kérjük meg, hogy tegye zsebre, vagy maga alá a kezét. A fizikai érintéssel, terheléssel, a határok megmutatásával a valóságra reagálni kényszerül.
  6. Kérjük meg, hogy szorítsa ökölbe a kezét, aztán nyissa ki. A mozgás, a végtagok mozgatása módosíthatja a levegő után kapkodás, hüppögés dinamikáját.
  7. Simogassuk végig a testét, a fejtől indulva lefelé, a fizikai, finom érintés sokszor hathatós elterelési eszköz.
  8. Kérjünk egy ölelést. A pozitív visszacsatolás, a szeretett lénytől kapott ölelés legtöbbször megnyugváshoz vezet.

Ha ezek a pontokba szedett tanácsok nem válnának be nálunk, de ettől függetlenül is, minden ötletet szívesen fogadok! így, akinek van bevált tippje a hiszti kezelésre, kérem, írja meg!

Üdv: Egy hisztis anyuka

0 kedvelés
Előző bejegyzés: Trianon, Tvrtko és az Y generációKövetkező bejegyzés: Rossz ritmusban

Kapcsolódó bejegyzések