Hogy kell kinézni 40 évesen?

Ha visszagondoltok 18 éves önmagatokra, hogyan jelent meg lelki szemetek előtt egy negyvenhez közeledő nő? Már ha gondoltatok rá.

Az alábbiakban csak azért osztom meg veletek, amúgy érdektelen testi-lelki kríziseimet, hátha segít Nektek is tudatosan megkülönböztetni a valóságos és rátok vetített képet. Valóságost mondtam, és nem ideálist, ez fontos. Vagy nevezzük önazonosságnak, hisz a valóságról ugyan ki tudja, mi az?

40 évesen

40 évesen

Az utóbb egy évben megváltozott a testem. Nem állítottam, hogy, hogy nem normális, ami történik, mert három szülés után, a harmincas évek végén ki tudja, mi lenne a normális? Mikor volt  a szervezetem utoljára békén hagyva, simán utazósebességben? Ami gyanakvással töltött el, az a változás üteme, hogy majdnem olyan gyorsan kezdtem átalakulni, mint egy terhesség idején.

Elég az hozzá, hogy hirtelen hízni kezdtem, amit csak nagyon nagy odafigyeléssel sikerült megállítani, de visszafordítani úgy sem. A szokásos praktikák nem váltak be többé, és lassan úgy éreztem, túllógok a saját körvonalamon. Sosem voltam a strand királynője, de az idei fényképektől meghűlt bennem a vér: csakugyan én lennék az? Emellett hidegrázás és kóros fáradtság gyötört. Végül a tél vége gyűrt egészen maga alá, januártól márciusig a bennem fickándozó halacska bálnaméretűre nőtt, és minden helyet kitöltve szorongott a kontúromba zárva. Már levegőt is alig kaptam, lelki légszomj, és testi nehézkedés gyötört. Hogy a hatás fokozódjon, az arcom is illusztrálni kezdte az általános állapotokat, szürkés árnyékok, árkok, szaporodtak a képemen.

Életem delét sem igazán úgy képzeltem, hogy egyetlen őszintén átélhető célom lesz: aludni.

Közben az idősebbek sorra elmondták, hogy igen, közeledik a negyven, így van ez,

  • az asszony is akkor hízott meg, te mit akarsz?
  • én is akkor híztam meg, három gyerek után mi vársz?
  • nem baj, majd lapszoknyákat hordasz,
  • lassan azért valami normális frizurát is csináltathatnál (értsd: vágjam le a hosszú hajam)
  • és mit szól a férjed az öregecskedő feleséghez (kísérőnek hülye vigyor)…

Állítólag tehát tök normális egy hatvan kilós embernek egy éven belül 70 fölé hízni, visszatérni a közvetlen szülés napján mért súlyhoz, anélkül, hogy erre az életmódom okot adott volna.

Mintha egy lidérces álomban varjúforma boszorkányok kergetnének míg a csontos kezek elkapnak, beleakaszkodnak a ruhámba, hajamba, és végül maguk alá gyűrnek. Fekete kendőt kötnek az arcom köré szorosan, és undok sárral mázolnak be.

Egyedül az anyukám mondta azt, hogy nem, nem kell ennek így történnie, ha zavart érzek, keressem az okát, csináljam másképp, mint akár ő annak idején. Szerencsém van, ma már többet tudunk a táplálkozásról, könnyebben megtalálhatom, mi az, ami az én szervezetem igényeinek megfelel, de menjek orvoshoz is, nézzék meg van-e valami eltérés, ő segít, támogat mindenben.

Higgyétek el, tudom, hogy meg kell öregedni, és nem Barbie a példaképem, de elképesztő rosszul esett, és irtó nyomasztó volt a legtöbb reakció. Én azt hiszem, hogy egy alapvetően egészséges ember nem kell, hogy rosszul érezze magát a bőrében, és képes rá, hogy megértse a teste-lelke üzeneteit.  És ha a lélek nem beteg, a belső hang nem kér lehetetlent, csak önazonosságot.

Azóta kiderült, hogy pajzsmirigyem, cukrom, ilyenek szerencsére rendben vannak. Ételallergiára utaló jel nincs, de a fehér liszt, mind péksütemény, mind száraztészta formájában rossz közérzetet okoz: fáradtságot, rossz emésztést.

A hormonrendszer még külön vizsgálatot érdemel, a házorvos javasolt egy általános nőgyógyászati felmérést. Ezen kívül említette, hogy nőágon a hormonrendszer uralta jellegzetességek jellemzően öröklődnek, érdemes kifaggatni a női felmenőket. (Ez nem mindig könnyű, mert az idősebb generációnál ez a téma sokszor tabu.)

A háziorvos megerősített abban a vélekedésben, hogy a betegségek alapvetően nem kóros specifikumokból fejlődnek ki nagyon sok esetben. Ha sokáig nem adekvát választ adunk a szervezet igényeire, akkor ő is kórosan fog reagálni: beteg lesz. Vagy mondjuk elhízik és aztán beteg lesz.

Jóban kell lenni a testünkkel és figyelni rá. A kor valóban számít, annyiban mindenképp, hogy a rossz válaszokkal szemben egyre kevésbé toleráns, de az is lehet, hogy új igények alakulnak ki. Emellett a sport is egyre fontosabbá válik.

Én azt éreztem, a torna valahogy nem elég, valami más kell, és a futást választottam, mert az nekem önmagában tünet. Azt gondolom, hogy ha egyszer egészséges vagyok, akkor bírnom kell száz méternél többet kifulladás nélkül. Muszáj. Hiába nem vagyok beteg, a futás mégis kihozza a falábamat. Nem hinnétek el, edzés nélkül egy sarok után az életemért küzdök! Mélyen az átlag alatt vagyok, ezt látom, amikor egy utcai váltóba csak úgy a játszótérről beállnak az anyukatársak olyan távon, amit én többhetes edzés után holtra váltan teljesítek. Ők meg még beszélgetnek közben.

Most egy hónap mindennapos futás és étrendváltás után elért a változás szele. Lassan, de a delelő elefánt felemelte a fenekét és mozgásba lendült. A belém szorult bálna lassan visszatér halacska létmódba, és úszkálni kezd.

Nem kell elfogadni azt a képet, ami mások fejében él, legyetek azok, akik vagytok! A természetesség nem zárja ki, hogy időnként egy kis erőfeszítésbe kerüljön. Ami jólesik, az nem erőltetett! Hajrá!

0 kedvelés
Előző bejegyzés: Mindennapi szabadságunk. Vásárlás minden nap.Következő bejegyzés: Mi a nő dolga? Vallásos feministák vs. hagyományos keretek

Kapcsolódó bejegyzések