Hogyan zsigereljük ki magunkat már karácsony előtt?

Egyszerű a recept: ha van egy-két-három, netalántán – per pillanat bele se merek gondolni – több általános iskolás, esetleg ovis gyereked, akkor valószínűleg te is azok közé az anyák közé tartozol, akik már karácsony előtt egy héttel úgy érzik, soha az életben nem fogják magukat kipihenni. Nem akarok általánosítani, biztosan sokan könnyedén, kisujjból kirázzák a karácsonnyal kapcsolatos teendőket, én személy szerint nem. Nem kellene, hogy vigasztaljon mások nyomorúsága, mégis enyhít a szenvedésemen a tudat, hogy azért nem vagyok egyedül, magyar anyák ezrei járnak hasonló cipőben. Na jó, négyről tudom biztosan, de nekem már ez is elég!

Üdvözlendő, hogy tele a világháló olyan cikkekkel, hogy hogyan kerüljük el a monstre családi veszekedést szenteste, miért ne akarjunk tökéletes karácsonyt, hogyan ne vállaljuk túl magunkat, ésatöbbi, ésatöbbi. Kellene egy cikk arról is, hogyan ússzuk meg a karácsonyi teendőket az iskolában és az oviban.  Tele van már a hócipőm a mindenféle vásárral, előadással, ünnepséggel, ajándékozással. Úgy egyenként támogatom mindet, de ha összeadódnak, advent utolsó két hetében szinte minden egyes percem be van táblázva. Én pedig halálosan fáradtan csúszom bele a karácsonyba. És hol van még a nagybevásárlás, a sütés-főzés, az ajándékcsomagolás a család részére. Ja, hogy még fát is kellene díszíteni???

Kezdődik az egész a Mikulással. Ilyenkor még lelkes az egyszeri anya, szívesen vállalunk extra feladatokat is. Mert persze rászánja magát az ember erre-arra, nem csak azért, hogy ne sugdosson a háta mögött a többi anyuka, hanem mert mégiscsak egy közösség tagjai vagyunk mi, szülők is, a gyerekeinkért tesszük, amit teszünk. Másodikos fiam osztályában tavaly az SZMK-s anyuka egyedül intézte a 25 gyerek Mikulás-csomagját, idén jó előre közölte, ő bizony nem fogja magát megint megszívatni, és legyünk kedvesek segíteni. Abszolút jogosnak érezvén a kérést vállaltam is néhány hozzávaló beszerzését, és a mai napig nem értem, hogy cipelte be szegény az iskolába gyalog a több kilónyi mogyorót, mandarint, csokimikulást. Az oviban is a szülők szerzik be a csomagba valókat, és sajátkezűleg csomagolnak. Idén voltam annyira önző, hogy csak a szervezésben vállaltam egy egészen kicsi szerepet, a beszerzést, csomagolást másokra hagytam. Úgy éreztem, 4 év aktív részvétel után most úgy állok hozzá, hogy más is odaférjen.

Épp, hogy kiosztotta a Mikulás a csomagokat, máris neki kellett látni a vásári előkészületeknek. Karácsonyi vásár, Luca-napi vásár, hol milyen névvel illetik. Aki ezt a fajta pénzszerzést kitalálta, az nagyobb zseni, mint Einstein és Puskás Öcsi együttvéve. Beszerezzük a nyersanyagot, hozzáadjuk a saját munkánkat, hogy aztán megvegyük, amit egyszer már kifizettünk. Zseniális, tényleg! A vásár lényege, hogy karácsony előtt egy kis pénzt kellene összedobni erre-arra. Az oviban a karácsonyi ajándékokat és az év végi Kolompos-koncertet finanszírozzák belőle, az iskolában gőzöm sincs, hogy mit. Egyre inkább érik bennem a gondolat, hogy felvetem, „nem-e lehetne-e esetleg-e”, hogy csak úgy átutalja vagy bedobja egy becsületkasszába mindenki az összeget, amit otthagyna a vásáron. Tény, hogy a gyerekek számára kevésbé szórakoztató módja lenne ez a kalapozásnak, de cserébe nem érezném úgy magam advent utolsó hetében, mint a mosogatórongy. Mert természetesen illik kézműves ajándékokat vinni. Ezért a sorban első vásárra lelkesen ragasztunk, vágunk, fűrészelünk, festünk, kötünk-horgolunk, sütit sütünk, és még ezerfélét csinálunk. A többedik ilyen esemény már egyre lejjebb csúszik a prioritás-listán. A suliba már szívesen megvettem a hozzávalókat a gofrihoz, amit más anyukák-apukák sütöttek meg a vásáron, cserébe a kézműveskedés alóli felmentésért. Egy sokadik vásárát taposó anya-társtól pedig megkaptam a tuti tippet is: az első vásáron meg kell venni a portékát, amit aztán beviszünk a következőre!

A vásárra készülés közben már illik elgondolkodni a pedagógusok karácsonyi ajándékán, beszedni/beadni a pénzt rá, és aztán persze be is szerezni. Mivel az oviban SZMK-s vagyok, nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy a szülőkön bevasaljam az ajándékra valót. Kiscsoportban még hetekig ötleteltünk, hogy vajon milyen kedves, személyes ajándéknak örülnének az óvónénik az utalványok mellé. Azóta eltelt egy év, és mintha a többi szülő lelkesedése is megkopott volna. A prompt átutalások mögött egy leheletnyi megkönnyebbülést is éreztem, hogy ezzel letudták, és nem nekik kell az ajándékkal foglalkozni. Én sem pörögtem túl: beszereztem az utalványokat, SZMK-s társam meg a kísérő csokikat és a csomagolást intézte, és ez így minden szülőnek megfelelt.

Miközben én ezzel foglalatoskodtam, az iskolai ajándékozásból kimaradtam – azt szerencsére vállalta más  – az utolsó pillanatban sikerült elküldeni a családi receptet és a gyerek fotóját a tanítónéniknek készülő receptkönyvbe.

És akkor még ott vannak a különórák… Esküszöm, nem én kényszerítettem a lányomat a táncra, ő olyan lelkes, csak az a karácsonyi fellépés ne lett volna most szombaton. 3 kerek óra…  De persze szinte minden különórán van ilyenkor, ha nem is fellépés, de nyílt óra a szülőknek, vagy közös karácsonyozás, esetleg húzás. Amire szintén meg kell sütni a sütit, vagy be kell szerezni az apróságot, és fizikailag is ott kell lenni. Egy ismerősöm fia énekkaros, ők fellépnek a templomban, azt se hagyhatja ki a szülő.

Amikor végre a finisbe érünk, akkor már csak az osztály-/iskolai/csoportkarácsony van hátra. Ezekre már tuti, hogy nem fogok sütni semmit, jó lesz a bolti linzer is, és hálásan köszönöm ezúton is azoknak az anyukáknak, akiknek még van erejük erre is, mert nekem nem lesz.

Én még szerencsésnek is mondhatom magam, mert csak hátradőlök és megnézem a 10-15 perces műsort, amivel a gyerekek készültek. A barátnőm 8 éves fiának osztálya egy monstre, egyórás színpadi művet fog előadni, lesz benne tánc, versmondás, éneklés, néhányan hangszeren is fognak játszani. A tanítónő kiosztotta a feladatokat a szülőknek is: díszletet kell gyártani, jelmezeket beszerezni/elkészíteni. A szülők ott mondták be az unalmast, amikor december 12-én, hangsúlyozom, 12 nappal szenteste, egy héttel az előadás előtt jött az e-mail, hogy valaki varrja meg a lányok tüllszoknyáját, mert mégiscsak szebb lenne, ha egyformában lennének! Minden tiszteletem a szülőké, lehet, hogy én egy életre megbántottam volna a túlbuzgó tanítónőt. Nekik sikerült kulturált formában elküldeni a sunyiba.

A munka, háztartás, gyereknevelés szentháromsága alapjáraton is megterhelő, nemhogy az év végén.  Hiszen a munkámat el kell végeznem, a fürdőkád sem öntisztító, és az ovis sem fogja magának kimosni a ruháját csak azért, mert közeleg a karácsony, és Anyának egyéb feladatai is vannak. Értem én, hogy a szeretet ünnepén a közösségek is ünnepelnek, és jól is van ez így. De aki kisimultan, szívében áhítattal adja át magát az ünnep szentségének, az árulja el a titkot, mert én fáradtan, betegen, morcosan és lepukkantan várom.

Amari

24 kedvelés
Előző bejegyzés: Hülye vagyok, vagy csak tejérzékeny? – Az önmarcangolástól a diagnózisigKövetkező bejegyzés: Star Wars, csillagok háborúja? – Az ERŐ legyen veled KARÁCSONYKOR is!

Kapcsolódó bejegyzések