Hónapokig tartó rettegés, hogy életben marad-e a baba - Koraszülés az édesanyák szemével

„Egy koraszülésnél nem tudhatod, hogy másnap mire ébredsz” – ilyen egy koraszülés az anyák szemszögéből

Hónapokig tartó rettegés, hogy életben marad-e a baba. Évekig tartó bizonytalanság, hogy vajon egészséges lesz-e, nem maradt-e vissza fogyatékosság. Nekünk, akik nem tapasztaltuk meg, elképzelhetetlen, hogy mit él át egy anya, amikor idő előtt hozza világra a gyermekét. Három koraszülő édesanya mesélt a Nőiszem Blognak a PIC-en (koraszülött-intenzív osztály) eltöltött hónapokról, hogy miért is lenne fontos a családbarát ellátás a kórházakban. Éva, Boróka és Kinga kendőzetlen nyíltsággal beszéltek a félelmekről, bizonytalanságról, mélypontokról és örömökről, amivel egy koraszülés jár. Kislányaik ma már egészségesek, de az út, ami ide vezetett, életük legnehezebb időszaka volt. Bogi öt hónapos, Dorka két és féléves, Magdi már 8.

Egy koraszülés soha nincs betervezve, váratlanul éri az anyákat. Nálatok mi történt, miért kellett a babának előbb világra jönnie?

Éva: Nagyon gyorsan történt minden. 28. hétre született Bogi, 990 grammal és 34 centivel. Előtte meg se fordult a fejemben a koraszülés, csak terhességi toxémia alakult ki nálam. Amikor egy vizsgálaton mondták, hogy azonnal tolnak császározni, sokkot kaptam. Ez volt este 9 után pár perccel, 22.13-kor megszületett Bogi. Egész éjjel az járt a fejemben, hogy miért pont velem történik ez. Az első érintést, az első kengurut, mindent végigsírtam, a nővérek nyugtattak, hogy ne sírjak, azt megérzi a baba.

Boróka: Nekem valószínűleg az előző császár hege repedt szét, az okozta a bajt. Épp Paloznakon voltunk a férjemmel és a fiammal, egy hétvégét töltöttünk ott. Pont anyák napja volt, amikor arra ébredtem, hogy vérzem. Érdekes, hogy az egész terhesség alatt úgy éreztem, mintha egy fekete felhő lebegne felettem, nem volt olyan felhőtlen időszak, mint a fiammal. Amikor elkezdődött a vérzés, és elindultunk a kórházba, nem izgultam, azt éreztem, hogy az utunkon vagyunk. Hogy valaminek most el kell dőlnie. Aztán közölték, hogy meg kell császározni, az nagyon-nagyon rossz érzés volt, nagyon féltem.  Dorkát az utolsó pillanatban vették ki, rám még egy négyórás életmentő műtét várt. Amikor felébredtem, a fájdalomcsillapítók és nyugtatók hatásától még semmi sem fájt, és olyan büszkének éreztem magam, hogy van egy lányom. Akkor még nem tudtam, hogy 12 nehéz hét áll előttünk. Dorka 26. hétre született, 960 grammal, és azt mondták az orvosok, hogy a születési adatokon túl a születésének körülményei nagyon meghatározzák az elkövetkező időszakot.

Dorka és Boróka

Milyen volt az első találkozás a babátokkal?

Boróka: Sokkoló volt, még anyaként is. Én még soha életemben nem láttam ekkora babát. És az enyém volt! Erre nem lehet felkészülni. Ott feküdt az inkubátorban, az első egy-két héten csak benyúlni volt szabad, nem vehettük ki, de nem is mertem volna felvenni. Emlékszem, az első kenguruzásnál kértem, hogy csak tegyék rám, mert nem merem megfogni. Fantasztikus volt a nővéreket látni, hogy milyen biztonsággal forgatják, teszik-veszik ezeket az ici-pici babácskákat.

Éva: Nekem nagy szomorúság, hogy nem is láttam szülés után a babámat, nem volt semmilyen aranyóra, egy fél nappal később tolószékben toltak át, hogy megnézzem őt, mert annyira rossz állapotban voltam. És akkor megláttam egy falat babát az inkubátorban, hát, teljesen elszorult a szívem, hogy Úristen, milyen pici, és mi lesz velünk! Össze volt gömbölyödve, mint egy kis cipó, akkora volt! Félnaposan érinthettem meg először, és másfél napos volt, amikor először kenguruztunk, addigra lettem annyira jól, hogy rám rakhatták. De az első pelenkázásnál nagyon remegett a kezem, hogy azt a csöppséget hogy fogjam meg, hogy nehogy összetörjem. A legkisebb pelus a melléig ért neki, olyan kis picuri volt.

Kinga: Az apukája előbb látta Magdit, mint én, mert nekem is volt egy majdnem 4 órás műtétem. Először egy fényképet mutatott a férjem, de semmit nem láttam belőle, lógtak mindenféle csövek az inkubátorban. Nekem akkor esett le, hogy ez tényleg igaz, ez tényleg megtörtént, és ez a gyerek valahol az épületben van, és én még sose láttam. A kórházban, ahol szültem, a PIC egy emelettel feljebb van, mint a szülészet, és iszonyú állapotban voltam, annyira gyenge voltam, hogy első nap nem is tudtam felmenni hozzá. Aztán másnapra annyira összeszedtem magam, hogy felmenjek, és az borzasztó volt, nem lehet szavakba önteni. Hiába volt ő 1980 gramm, azért az nagyon pici súly, egy átlagos háromkilóshoz képest. Tisztán emlékszem arra, hogy álltunk a férjemmel az inkubátor mellett, és ő be akart nyúlni. Én meg megragadtam a kezét, hogy ne nyúlj hozzá! És én sem nyúltam hozzá, mert reszkettem, hogy összetörik a gyerekem. Háromnapos volt, amikor először a kezembe adták. Kérdeztem, hogy tényleg lehet? Szabad? És ültünk mosolyogva, hogy tényleg megfoghatjuk…  

Bogi a PIC-en

Voltak mélypontok, amíg bent voltatok a PIC-en?

Éva: Péntek éjjel született Bogi, és következő csütörtök este félrehívott az éjszakás orvos, hogy most nem mehetünk kenguruzni, mert Boginál valami fertőzés indult el. Amikor a doktornő közölte velem, hogy nagyon nagy baj van, az éjszaka folyamán bármire fel kell készülni, és elkezdett könnyezni, hát azt nem kívánom senkinek. Borzasztó volt, még éjjel kettőkor is ott ültünk, mert nem lehetett tudni, hogy az éjszakát túléli-e. Egy csúnya E.coli szepszise lett, leállították a táplálását, még több madzag lógott ki belőle, és két héten keresztül csak infúziót kapott. Nehéz időszak volt, ott tanultam meg, hogy csak az a biztos, ami megtörtént. A betegség első hete teljesen megtört, pedig addigra már úgy éreztem, hogy lelkileg nagyon sokat épültem, nagyon sokat segítettek a nővérek, hogy a babára meg a tejre koncentráljak, és akkor jött ez a fertőzés, és összetört bennem mindent. Mennem kellett kétóránként fejni, és tudtam, hogy az a tej a fagyasztóba megy, mert a gyerekemnek nem adhatják oda.

Boróka: Az egész 12 hetünket végigkísérte, hogy sosem tudhattuk, hogy következő nap milyen hírrel fogadnak az osztályon. A korababák gyakran elkapnak egy-egy fertőzést, az első 7-10 nap az agyvérzés szempontjából volt nagyon rizikós, mindez nagyon-nagyon megterhelő volt lelkileg. Dorkának az első három hete kifejezetten nehéz volt, lélegeztették, a keringését támogatni kellett, és csak feküd az inkubátorban, miközben alig mutatott életjelet. Négy műtéte volt összesen: két bélműtéte, egy szívműtéte és egy szemműtéte is, de mi valahogy mindig bíztunk benne, hogy jól lesz. És jól is lett.

Éva: Az első egy-két hétben annyi minden történhet. Mikor engem először meghívtak nagyvizitre, meglepődtem, hiszen minden nap ott voltam a viziten. Kiderült, hogy hetente egyszer van egy nagyvizit, ahol az összes orvos átbeszéli az összes esetet. Ott szembesültem azzal, hogy szinte elvárás lett volna egy ilyen kisbabától az agyvérzés vagy a lélegeztetőgép.  És akkor esett le, hogy hát ezért vizsgálták annyiszor Bogit, és mit úsztunk meg.

Kinga

Mennyit láthattátok a babátokat? Mindannyian családbarát ellátásban voltatok?

Éva: Mi a Honvédkórházban voltunk, ott akármennyit bent lehetsz a babáddal.  Már az első héten tisztába tehettem, vérnyomást mérhettem rajta, az érzékelőit áttehettem, foglalkozhattam vele.  A fertőzésnél nem tudtam szoptatni, de ahogy elkezdtek javulni az értékei, már kenguruzhattunk is, és onnantól kezdve gyorsabb lett a gyógyulása, kimutatható volt, hogy a bőrkontaktus segít.  Nagyon kedvesek voltak a nővérek meg az orvosok a kórházban, odamehettem akkor is, amikor Bogit vizsgálták. Először semmit sem értettem az egészből, mert szaknyelven mondták el, de van a Melletted a Helyem Egyesületnek egy Pici Bőröndje, ami 1500 gramm alatti babáknak jár, és abban van egy kisokos is, hogy mit jelentenek azok a kifejezések, amiket az orvosok mondanak. Így egy-két napon belül megtanultam a latin kifejezéseket is. Amikor kiköltözhettünk a nagy PIC-ről az elkülönítőbe, az is egy nagy dolog volt, mert egyre több mindent csinálhattam egyedül. Ott volt a nővér, mondta, hogy szóljak, ha kérdésem van, de szabadon kivehettem, amikor én akartam, nem kellett ehhez a nővér segítségét kérnem.

Boróka: Nekünk nagy szerencsénk volt, hogy a veszprémi kórházba kerültünk, és olyan jó ellátást kaptunk. Amikor másnap lehoztak az intenzív osztályról, jött egy csecsemős nővér, hogy „anyuka, akkor fejjünk!”. Egy napja császároztak, 26. hétre, még jóformán a nevemet se tudtam megmondani, és akkor jönnek, hogy kellene a tej. (nevet) Elkezdtem, és onnantól nem volt megállás, három óránként fejtem. Ez egy nagyon-nagyon fontos dolog, hogy volt egy feladat, egy küldetés, amiben én is részt vehettem. Az anyák ilyenkor sokszor inkább passzív szereplők, nem nagyon tudunk beleszólni vagy irányítani a dolgokat. Sok helyen kevés lehetőséget kapnak a szülők arra, hogy gondozzák, pelenkázzák a babáikat, és csak külső szemlélőként nézhetik az eseményeket. A férjemmel olykor-olykor mi is próbáltunk beleszólni olyan dolgokba is, ami nem a mi hatáskörünkbe tartozott, pl „Doktor Úr, az oxigénből nem lehetne levenni még egy kicsit?” pusztán azért, mert tényleg nehézséget okozott ez a passzív szerep. De nagyon sokat segített, hogy volt egy feladat, amiben én is aktívan részt vettem, amivel tettem valamit a gyerekemért. Dorka műtétei miatt Veszprémből másfél hét után felkerültünk a Bókay utcai klinikára, ahol a következő 89 napot töltöttük, ott zajlott az összes többi műtéte is.

Kinga: Én sajnos nem családbarát ellátásban voltam, naponta összesen 60 percet tölthettem Magdival. Becsöngettem és bebocsátást nyertem a szentélybe, hogy egyáltalán a gyerekem közelében legyek. Iszonyú szívszaggató volt, semmi kenguruzás, semmi kapcsolat. Szoptatni be lehetett járni, ez volt a nagy kegy, hogy ha az anyuka tud, akkor szoptasson. Magdi olyan aranyos, mert amikor ez előkerül, akkor mondja, hogy anya, én tudom, hogy neked milyen rossz volt, hogy nem lehettem melletted, mert egy inkubátor nem tud megölelni. Annyira hihetetlen, hogy ő is azt látja, amit a Melletted a helyem Egyesület, meg sok orvos, nővér, szülő el akar érni, hogy ha az lehetséges, akkor igenis legyen az anya aktív részese a gyereke ápolásának.

Szoptatni akármikor bemehettél, vagy az is meg volt határozva, hogy mikor?

Kinga: Volt egy nyomtatott papír, hogy ekkor és ekkor lehet bemenni szoptatni, utána beraktam az inkubátorba, és kész. Én kikerültem aztán a kórházból, és az is egy szörnyű érzés volt, hogy ott hagytam a gyerekem. Volt egy átmeneti időszak, amikor otthonról jártam be hozzá, de az csak pár nap volt, mert aztán szerencsére kijöhetett a nagy PIC-ről, és pont megürült egy baba-mama szoba, ahol éjjel-nappal vele lehettem.

Boróka: Eleinte nagyon nehéz elengedni a kórház kezét. Amikor az ember megszokja, hogy az orvosok, nővérek mondják meg, mi a napirend, mikor lehet pelenkázni, etetni, ők állítják be a gépeket stb.  Aztán amikor a gyerek végre kikerül a családi szobába, akkor az ember hirtelen mankó nélkül marad. És ami úgy általában ösztönből jönne, az is megkérdőjeleződik egy ilyen kórházi háttér után. Vajon most etessem, vagy később? Most pelenkázzam, vagy inkább ne? A legegyszerűbb dolgok is olyan bizonytalanná válnak attól, hogy régen egy intézmény adta a keretet. Kell egy átmenet, amíg az anya mer saját magára támaszkodni.  

Éva és Bogi

Támogattak titeket bent a kórházban? Segített valaki, hogy lelkileg feldolgozzátok?

Éva: Voltak pszichológusok, velük át tudta beszélni minden kismama a nehézségeket. Tudtuk, hogy mi történik a kórházban, mi történt más babákkal, és, hogy nem szabad belegondolni, hogy mi lett volna, ha az a mi babánkkal történik. De lelkileg azt is nehéz feldolgozni, hogy tudjuk, hogy valaki elveszítette a babáját, még ha a miénk éppen jól is van, nem tudjuk, hogy a holnap mit hoz. Rengeteg támogatást kaptunk a nővérektől és az orvosoktól is. Tartották bennem a lelket, hogy nem szabad összetörni, mert akkor nem lesz tejem, márpedig a babának az a legfontosabb. Én mindig nagyon szívesen megyek vissza a Honvédba, mert nagyon kedves emberekkel találkoztam.

Kinga: Én nem éreztem úgy, hogy bármilyen segítséget kapnék a kórházban, nem hogy lelkit. Amikor mi kikerültünk a baba-mama szobába, az volt a szörnyű, hogy egyedül voltam végig, nem igazán segített senki, egyedül kellett megoldanom mindent. Vérvételre vitték csak el a nővérek. A tejnél nekem az volt a szerencsém, hogy a védőnőm telefonon felvilágosított arról, hogy mit kell csinálnom. Ő mondta el, hogy azonnal kezdjek el fejni. Egy sorstárs anyuka volt még, aki hasznos tanácsokkal segített, különben semmi információm nem volt erről sem. Nagyon nehéz egyébként, a PIC-en volt olyan anyuka, aki nem látogatta a gyerekét, mert egyszerűen majdnem beleőrült az egészbe, nem tudta elfogadni. Van, aki lelkileg annyira belerokkan, hogy nem tud a babáról gondoskodni, nem tud fejni.

Az apukák mennyit tudtak bent lenni?

Éva: A férjem dolgozott, délutánonként tudott jönni. Naponta kétszer kenguruztunk Bogival, délelőtt én, délután 4-6-ig ő. Ő is megtanulta, hogy mit hogy kell csinálni, volt egy kis táblázatunk, hogy anya, apa milyen feladatot tud elvégezni, segítséggel vagy önállóan. A férjem nagyon büszke volt, amikor beírták, hogy ő már önállóan tud pelenkát cserélni! Mire hazavittük Bogit, addigra profi volt ő is. Ez az apa-gyerek kapcsolatot is erősíti, hogy ők már ilyen pici korban egymásra tudtak hangolódni.

Kinga: Nálunk lehetetlen időpontokban volt apukáknak látogatás, 4 vagy 5 körül. Az én férjem meg dolgozott, akkorra szinte soha nem végzett, voltak napok, amikor egyszerűen nem látta a lányát. Nagyszülőkről ne is beszéljünk, ők nem is láthatták az unokájukat.  A férjem hozzám bejött, mert az nem volt korlátozva, de a szülés előtt én öt hetet kórházban voltam már, és ez neki egy nagyon kemény időszak volt. Éppen költöztünk, felújítottunk, dolgozott, és meg még hozzám is bejárt reggel-este. Halálosan kipréselve csúszott be abba a szerepbe, hogy apuka lett, és őt ez nagyon megviselte

Boróka: A férjem napközben végig bent volt velem a kórházban. Nem tudom, hogy mi lett volna, ha ő nincs ott velem. Nem tudom, hogy ezt hogy lehet egyedül végigcsinálni. Kingát sem értem, hogyan bírta egyedül. Ez egy hatalmas teher, és ezt mással megosztani hatalmas kincs. Sokszor teljesen mást hallottunk ki egy orvos szavaiból, volt, amin én izgultam jobban, volt, amin ő, és ketten együtt hoztunk egy egyveleget, ami aztán mind a kettőnknek jó volt. És mellette ott volt még a 21 hónapos fiunk is, akivel szintén foglalkozni kellett.

Őt mennyire viselte meg lelkileg ez az egész?

Emlékszem, amikor a kórházban nekem már vetkőznöm kellett a császárhoz, nyújtotta felém a kezét, miközben a férjem kivitte a szobából. Szörnyű volt. Végigülte azt a 4 órát, amíg műtöttek, jöttek-mentek a vérrel, néha kiszólt valaki, hogy nyugodjanak meg, még él, és szegény ott ült csendben, egy hangja nem volt, pedig nagyon eleven kisfiú egyébként. Amikor meglátott először csontsoványan, kisírt szemekkel, biztos, hogy nagyon nehéz volt neki is. De mi abban a három hónapban, amíg Dorka kórházban volt, nagyon próbáltunk figyelni rá. Napközben bent voltunk, de a reggelt meg az estét csak vele töltöttük, és szerintem ezt ő nagyon jól megúszta. Azt látta rajtunk, hogy szomorúak vagyunk, nem próbáltuk eltitkolni, hiszen tényleg életünk egyik legnehezebb időszaka volt. Azt gondolom, hogy azt, hogy vannak az életben problémák, nem lehet kikerülni, a gyereknek látnia kell, hogy az élethez ez is hozzátartozik. Mert ő érzi, hogy valami van, de az nagyobb nyomás, ha senki nem beszél vele, csak érzi a feszültséget. Mi sose titkoltuk, és ahogy mi feldolgoztuk, úgy ő is. Arra nagyon figyeltünk, hogy amikor jöttünk haza a kórházból, akkor beszéltünk át mindent a férjemmel, utána próbáltunk csak a fiunkra koncentrálni, hogy minőségi időt töltsünk vele. És magunknak is megengedtük néha a férjemmel, hogy kimozduljunk, letegyük egy kicsit, mert ez egy nagyon nagy teher. Elmentünk vacsorázni, hogy kiszakadjunk. Kell szerintem a szülőknek is valami, amiből táplálkozhatnak, ez lehet bármi, a sport, a barátaikkal töltött idő, vagy bármilyen kikapcsolódás, hogy legyen miből erőt meríteni, mert ez egy nagyon hosszú időszak, több hónap is lehet akár, és még utána is tart, miután az ember hazamegy. Muszáj töltődni.

Utógondozáson, fejlesztéseken is részt vettetek?

Boróka: Az összes létező fejlesztésre eljártunk. Szopizni is úgy tanult meg, hogy miután hazakerültünk, elkezdtük a Dévény-tornát, masszírozták a száját, mert annyira hipotón volt, hogy nem tudott vákuumot sem képezni, nem tudott szívni. Két-három masszázs után le tudtuk tenni a cumisüveget, és onnantól 2 éves koráig szoptattam.

Kinga: Én is mindenhová elvittem Magdit. A családban állandóan azt hallgattam, hogy mit nyúzom már szegényt, nincs ennek a gyereknek semmi baja, de én láttam, hogy valami nincs rendben vele, és aztán ez be is igazolódott. Kétévesen még nem járt, a bal keze is nagyon erőtlen volt. Még most, nyolcévesen is vannak ügyetlen dolgai. Belegondolok abba, hogy ha én hallgatok másokra, akkor mi történt volna. Valószínűleg az összes „nyúzás” hozta meg végül az eredményét. Beszélni viszont nagyon korán elkezdett, másfél évesen kerek egész mondatokban beszélt, vicces volt, hogy mászott négykézláb a gyerek, és közben körmondatokban beszélt. Rettegtem, hogy az iskolában majd szenvedni fogunk, mert volt egy rövid időszak, amikor felmerült, hogy figyelemzavaros. Most már beszippant mindent, nem kell vele tanulni, egyedül mindent megold. Az a félelem, hogy tanulási zavarai lesznek, végül alaptalan volt.

Boróka: Az nekem nagy félelem volt, hogy a fogyatékosság is szóba jöhet. Azt éreztem, hogy nem vagyok erre felkészülve, hogy ezt éljem át. Nagyon féltem. Lehet, hogy ettől rossz anya vagyok. Nyilván el lehet ezt fogadni, mert nagyon sok anya elfogadja, de nagyon félelmetes, amikor az ember először szembesül vele.

Kinga: Nekünk kezdettől fogva genetikai vizsgálatokra kellett járnunk. Felmerült a mozaikos Down-szindróma, meg egy másik is, ami szellemi fogyatékosságot hoz magával. 10 hónapos volt, amikor végre kimondták, hogy szellemileg ép. De az a tíz hónap rettegés, amíg nem tudtam, hogy ép gyerekem lesz vagy fogyatékos, az szörnyű volt. Mindamellett, hogy tudtam, hogy nem lehet soha többé gyerekem.

Hogy lehet feldolgozni egy koraszülést, az azt követő, rettegéssel teli időszakot, vagy azt, hogy az embernek nem lehet több gyereke?

Kinga: Én nagycsaládban nőttem fel, van egy csomó testvérem, és a testvéreimnek is rengeteg gyereke.  Lehet, hogy én egygyerekes anyukának vagyok teremtve… Van, aki 3-4 gyereket nevel, én karitatív tevékenységet végzek, közvetve koraszülött babákat segítek, ezzel próbálom ezt a rést betömni. Legalább 3 gyereket szerettünk volna a férjemmel, és örülünk, hogy kerek egész a gyerek, összetesszük a két kezünket, hogy van ez az egy. De nem tudom, hogy azt fel lehet-e dolgozni, hogy több már nem lehet. Lehet, hogy valaki ezt el tudja magában intézni, nekem most is hiányérzetem van, és szerintem 20 év múlva is az lesz. Még a halálos ágyamon is ez lesz az utolsó gondolatom, hogy de kár, hogy nem lehetett még gyerekem. Pedig szakembertől is kértem segítséget. Nekem ennyire sikerült feldolgozni, hogy tudok róla beszélni, de soha nem fogom elfogadni. Mert nem én választottam ezt az utat. Van, aki tudatosan dönt úgy, hogy egy gyereket akar, vagy nem akar gyereket, de nálam ez egy orvosi műhiba következménye. Már nem zokogok, mint régen, amikor beszélek róla, de akkor is rossz. Főleg, hogy mindig van egy testvérem, aki éppen babát vár vagy szoptat.

Éva: Én az első napokban eltemettem az egészet magamban jó mélyre, mert volt egy feladat, hogy fejnem kellett, ápolnom a gyerekemet, úgy éreztem, hogy nem foglakozhatom most a saját lelkemmel. Amikor Bogi először volt beteg, kibuktam, nem sikerült mélyre eltemetni. Otthon úgy éreztem, hogy ezen mi már teljesen túl vagyunk, de a nyáron egyszer ment a tévé, és megütötte a fülemet egy mondat, hogy a kislánynak nincs anyukája, mert meghalt terhességi toxémiában. Ez nekem akkora sokk volt, hogy félnapos sírógörcsöt kaptam. Néhány hónap távlatából már én is bárkinek szívesen beszélek arról, hogy mit éltünk át. Amikor kiderült, hogy lányunk lesz, a férjemnek megígértem, hogy lesz még egy fiunk is. De a toxémiánál nagyon sok a ha. Lehet, hogy nekem sem lehet többet babám, lehet, hogy összejön, de ugyanúgy koraszülött lesz, de az is lehet, hogy szerencsések leszünk és normál terhesség lesz. Amikor már nem kell utógondozásra járnunk Bogival, akkor belevágunk.

Boróka: Amikor felébredtem a műtétem után, és bejött a férjem, az volt az első kérdésem, hogy van Dorka, és lehet-e még gyerekünk. Mondta a férjem, hogy nem lehet, de Dorka jól van. Ami rossz érzés, hogy ez után vágynék egy jól véget érő terhességre. Picit lezárni, hogy ne ez legyen az utolsó érzés a terhességgel és a gyerekvállalással kapcsolatban, hiszen ez egy nehéz terhesség volt, komplikációkkal, hanem, hogy legyen egy jó, amire az ember szívesen gondol vissza. Nekem a fiam is császárral született, a természetes szülést vagy az aranyórát egyáltalán nem éltem meg. Az első hónapokban mindkettőjüknél sokat izgultam, most már egy csomó mindent máshogy csinálnék, ellazulnék, azt hiszem egy harmadik gyereknél felhőtlenebb lenne az egész, mert tapasztaltabb vagyok, tudom, hogy mit kell és mit nem komolyan venni. Egy bukás miatt most már biztos nem sírnék két órát. De azt gondolom, hogy kötöttem egy „egyezséget az égiekkel”, hogy Dorka egészségéért cserébe nem lehet több gyerekünk. A lányom most két és fél éves, szerintem jó alku  volt.

Amari

24 kedvelés
Előző bejegyzés: Mikulás, Télapó, Láncos Miklós – A jótevő püspök, Szent Miklós legendájaKövetkező bejegyzés: Tabáni István: „Egy gyerek lenne a legszebb ajándék karácsonyra!”

Kapcsolódó bejegyzések