Kertész Imre halálára

Nem merek kertész Imréről írni, mert nem tartozom azon néhány ember közé, aki az író szerint megértette az ő történetét.

Azt hiszem, tudom, mire gondol – mindannyian csak örülhetünk, ha akad néhány ilyen ember.

Róla magáról tehát nem merek szólni, csak kívánom neki, hogy lássa meg az Istent. Ő maga is majdhogynem ezzel búcsúzott, hogy a szeretet az, amivel még kezdeni kellene valamit, s az Isten szeretet.

Beszélek arról, ahogy nekem most megszólal. Kezdem azzal, amiről könnyebb írni, mert én is hallom vészharang kongását: Kertész Imre látja, ja, hogy ami egykor megmentett bennünket, a szabadság mindenek feletti ideája, és annak látható arca a liberális demokrácia most nem a megmentőnk, hanem kényszerítő öngyilkos fegyverünkké válik. Meri konkretizálni az iszlám fenyegetést, ki meri mondani, hogy a megvalósult multikulturalizmus sehogy sem hasonlít az ideájára. Gettósodott európai városok és elővárosok formájában jelenik meg, kultúrafelejtésben, az iszlám közeljövőbeli dominanciájában. A “We’ll always have Paris” ha ki sem tesszük a lábunkat Párizsból, akkor sem lesz már igaz, hol van már Casablanca…

Ismerjük, ugye ezt a mintázatot az egyéni életstratégiák változáskényszereiből: Van idő, amikor egy módszer sikerre vezet, máskor bukásunkat okozza.

Kertész nem jósol semmi jót Európának, az iszlám fenyegetést a számok nem tartja letagadhatónak, civilizációnk állapotát abba a stádiumba sorolja, amikor már beindult az önpusztító gépezet. “Mindig ez a vége: a civilizáció eléri azt a túltenyésztett állapotot, amikor többé már nemcsak hogy képtelen rá, de már nem is akarja megvédeni magát; amikor, látszólag értelmetlen módon, a saját ellenségeit imádja. Ráadásul mindez nem mondható el nyilvánosan.”

Emellett a dolog lefolyását sem festi le szívderítően, nem gondolja, hogy vannak olyan válaszaink, amelyekkel megőrizhetnénk önazonosságunkat. Ma nincs európai válasz olyan fenyegetésre, amelyet jelen lévő hús-vér emberek a létükkel képviselnek.

Nem látszott még az önpusztításon kívül emberarcú ellenfél, csak az elidegenedés, a funkcionálás világa, amikor Heidegger a ’66-os Spiegel-interjúban ezt mondta: <

0 kedvelés
Előző bejegyzés: Ha ciki, ha nemKövetkező bejegyzés: A fiam már tudni fogja, mi az a „láthatatlan munka”!

Kapcsolódó bejegyzések