„Jaj, ha hazaérkeztünk, akkor le kell utaznom a nagyimhoz, már rég láttam, és mindent meg kell majd ennem, amit főzött.”- fakadt ki a legjobb barátnőm közös nyaralásunk végén. Elsőre nem is értettem, mi ebben a rossz, vagy a nehézség … Aztán elkezdte mesélni, hogy a nagyija ilyenkor levessel, háromféle főétellel és minimum kétféle süteménnyel várja a kisunokáját (aki akkor már kb. 33 éves volt), amit bizony meg kell enni. A barátnőm általában salátát eszik, olívaolajjal főz, próbál egészségesen étkezni, figyel az alakjára. Én, a hős barát felajánlottam a segítségemet és biztosítottam afelől, egyet se féljen, menjünk most az egyszer együtt, segítek az étkek elpusztításában. Így is történt. Nos, hozzá kell tennem, aki engem ismer, az tudja, igen jó evő vagyok, fénykoromban meg tudtam enni két tál gulyáslevest és kilenc darab fánkot, de csak azért kilencet, mert már több nem volt. Mit nekem ez a feladat, gondoltam én, de azért, biztos, ami biztos, éhgyomorral mentem. Mire 11 órára leértünk, már kész volt az esküvői menüsornak is beillő ebéd. Azon nyomban neki kellett állni a fogyasztásnak, olyan kedvesen, szeretettel kínálta a nagyi, látszódott milyen boldog, ahogy tűnik el a vadas, meg a gombócok egymás után a tálról. Ezt a tevékenységet folytattuk kis szünetekkel tulajdonképpen délután háromig, amíg el nem indultunk haza.
Én ott kívülállóként megértettem egy nagyon fontos dolgot. Nagymamának az elsődleges szeretetnyelve az adás, annak is egy nagyon ősi, mélyről fakadó válfaja, a táplálás. Ő a nagyon ritkán látott pesti unokájának ezzel szeretett volna kedveskedni, de a barátnőmnek más az elsődleges szeretetnyelve, ebből akadt az évek óta tartó feszültség, mert hiába mondta a barátnőm, nem kér ennyi ételt, inkább beszélgessenek, a helyzet semmit nem változott évek alatt. Amikor nem családtagként elmagyaráztam az általam érzékelt helyzetet, a barátnőm is megértette, min kell változtatniuk, hogy kettejük kapcsolata jobb legyen.
Nagyon sok írás született már szeretetnyelv témában, amikor erre a cikkre készültem, el is olvastam párat belőle, azon gondolkoztam, mit tudnék én még azokhoz hozzátenni, más szemszögből megvilágítani. Ismerem a Gary Chapman könyvet kívülről, belülről, nincs olyan évnyitó szeptember a Szülők Akadémiájában, az iskolákban, óvodákban, ahol dolgozom, hogy ne ezzel a témával indítsunk. Azt hiszem, a leghasznosabb, ha a saját praxisomban fellelhető példákkal mutatom be a szeretetnyelveket és a kialakult helyzeteket.
Elismerő szavak
Amikor Chapman nem olyan rég Magyarországon járt, és előadást tartott, arra hívta fel a figyelmet, hogy gyakorlatilag élet és halál urai lehetünk a beszédünkkel. Főleg, ha a hozzátartozónknak éppen a szavakkal kifejezett elismerés jelenti a kapcsolódási pontot.
Anyák napi ünnepség, készülődés, a gyerekek már állnak a sorban, a szülők előtt, amikor az egyik édesanya rákiabál a lányára az iskolapadból: „Igazítsd már meg a hajad, nem igaz, hogy nézel ki!” Abban a pillanatban a kislány elsápadt, és odavolt az Anyák napja ettől a megszégyenítő megjegyzéstől. Ezek a mondatok beivódnak aztán a tudatunkba, és el tudnak kísérni minket az életünkben egész sokáig. Törekedjünk a gyengéd, dicsérő, bátorító, és útmutatást adó szavak használatára, amelyek mind azt fejezik ki: „Fontos vagy számomra”. A gyermek/felnőtt biztonságérzetét, önértékelését táplálják.
Ajándékozás
Az ajándék a szeretet kézzelfogható kifejezése nemcsak abban a pillanatban, hanem évekkel később is. A szívünknek legkedvesebb ajándékok a szeretet jelképévé és a szeretetnyelv egy-egy kifejezésévé válnak. Azonban elengedhetetlen, hogy kiegészítsük a többi szeretetnyelv kifejezéseivel is. A legtöbb gyermek/felnőtt örül, ha ajándékot kap, de vannak közöttük olyanok, akik számára elsődlegesen az fejezi ki szüleik szeretetét. Kéréseik özönét hallva könnyen azt gondolhatnánk, hogy ez mindannyiukról elmondható. Való igaz, hogy minden gyermek szeret ajándékot kapni. De teljesen másként fogadják az ajándékot azok, akiknek ez az elsődleges szeretetnyelvük.
Az ilyen gyermek nagy jelentőséget tulajdonít az eseménynek, és kitüntetett személynek érzi magát. Közben pedig azt igényli, hogy maradéktalanul ráfigyeljünk. Miután kibontotta, a nyakunkba borul, és túláradó örömmel mond köszönetet. De nemcsak az átadás perceiben van oda az ajándékért, hanem utána is nagy becsben tartja, sőt, van, hogy jobban örül a csomagolásnak, és azzal van elfoglalva, mennyire csillog-villog.
Sajnos sokszor tapasztalom, hogy azoknak a gyerekeknek is inkább adunk ajándékot, akiknek nem ez az elsődleges szeretetnyelve, mert az egyszerűbbnek tűnik, minthogy minőségi időt szánjunk rájuk. Annyi játékkal halmozzuk el gyerekeinket, ami egy egész óvodának is elég lenne, csak egy kicsit szabaduljunk tőlük. Egyszer voltam egy olyan helyen vendégségben, ahol a játszószobában térdig álltak a plüss állatok, amikkel egyáltalán nem játszottak a gyerekek, inkább csüngtek volna a szüleik nyakán, ha ők hagyták volna a testi érintés szabadon áramlását.
Testi érintés
Azt tapasztalom, hogy nagyon sok családban ez a szeretetnyelv le van fojtva, generációk úgy nőttek fel, adták tovább ezt a mintát, hogy ebben hiátus van. Nem adnak a találkozáskor puszit, vagy kezet fognak inkább, megtartván a távolságot. Az ölelések és a puszik a legáltalánosabb kifejezései ennek a nyelvnek, de ezen kívül is gazdag tárházból válogathatunk. Az édesapák például feldobhatják egyéves kisfiúkat, megpörgethetik hétéves lányukat, hatalmas hahoták közepette körbetáncolhatják velük a szobát. Az édesanyák ölbe vehetik hároméves kicsinyeiket meseolvasás közben.
Vannak olyan gyerekek, akik azért ütögetik, paskolgatják a szüleiket, szeretteiket, mert számukra már az is érintés, és nekik ez a nyelvük. De ez ugye némi fájdalommal jár a fogadó fél részéről, és sokszor kap hangsúlyt az, hogy az adó azonnal hagyja abba, majd jön az ingerült reakció. Pedig az adó fél csak a testkontaktust szeretné kihasználni. Ugyanilyen tud lenni a fiúknál a birkózás, az is az érintés-szeretetnyelv egy kifejezése. Hasonló lehet a csikizés is, de csak addig, ameddig a másik jelzi, neki ez még jó és elfogadható.
Sokszor tapasztalhatjuk azt, a gyermekeink kiakadnak, kezelhetetlenné válnak, vagy, ahogy a felnőttek aposztrofálják, hisztériáznak. Volt már rá alkalom, hogy azt javasoltam az édesapának, vegye ölébe a kisfiát, játsszák azt el, hogy az apa az érzelmi benzinkút, és a fia meg az autó, aminek épp lemerült a tankja, fel kell tölteni. Gyermekeink, ha kiakasztó viselkedést produkálnak, olyankor azt üzenik, most nem sikerült szeretettel kapcsolódni hozzánk, lemerült a tank, elkezdtek szorongani. Legközelebbi alkalommal az apuka sírva jött vissza, és arról számolt be, milyen jó és felszabadító érzés volt, ahogy ölben fogta a fiát, és megnyugodott, de ez neki teljesen új, mert vele az apja ilyet, soha nem csinált, pedig milyen jólesett volna…
Szívességek
Szüntelenül gyermekünk rendelkezésére kell állnunk, de nem azért, hogy minden kénye kedvének eleget tegyünk. Az igazi szolgálatban az vezérel, hogy mi válik a javára. Úgy kell megtöltenünk gyermekünk érzelmi tankját szívességgel, hogy közben azt tartsuk szem előtt, ami neki a legjobb. A többi szeretetnyelv megnyilvánulására is szükség van, hogy maradéktalanul kielégítsük szeretetvágyát. A szülő szolgálatkészsége mintaértékű a gyermek számára, és megtanítja a felelősségvállalásra.
Az életkorának mérten tegyünk meg dolgokat, pl. ha már el tudja pakolni a játékokat, akkor kérjük meg, hogy ezt együtt csináljuk meg, vagy ha már be tud ágyazni, hagyjuk érvényesülni ebben a cselekedetben. Az evolúciós túléléshez kell az önállóság, ha mindent megcsinálunk szolgaian helyettük, életképtelenné tesszük őket, el kell azt engedni, hogy függjenek tőlünk, ránk legyenek utalva, hagyni kell őket felnőni. Amivel párhuzamosan csökken az, hogy nélkülözhetetlenek vagyunk és mindenhatóak.
Ha gyermekünk elsődleges szeretetnyelve a szolgálatkészség, akkor sem kell minden szavára ugranunk. Ellenben fel kell ismernünk azokat a kéréseit, amelyek mögött szeretetvágy áll.
Minőségi idő
Manapság sok szó esik a minőségi időről, különösen azért, mert általános az olyan család, ahol mindkét szülő dolgozik. De miközben minduntalan emlegetjük, gyermekeink csak sóvárognak utána. A minőségi idő azt jelenti, hogy osztatlan, teljes figyelmet szentelünk valakinek. Ahogy a gyermek nő, egyre nehezebb elegendő időt szánni rá, mert a testi érintéstől és a szóbeli megerősítéstől eltérően a minőségi idő valódi áldozatot igényel a szülő részéről. Ha minőségi időt akarunk szánni gyermekünkre, le kell mondanunk egyes fontosnak tartott elfoglaltságainkról.
Amikor a szülő minőségi időt tölt gyermekével, jelenlétével ajándékozza meg. Gesztusa ezt fejezi ki: „Egyedülállóan fontos vagy számomra. Szívesen vagyok veled.” A gyermek úgy érzi, ő a legfontosabb anyja, apja számára, aki igazán szereti, hiszen kitünteti kizárólagos figyelmével.
Sokszor kell hangsúlyoznunk, amikor verekednek a gyerekek a társaikkal, problémákat produkálnak az intézményben, hogy a csemeték igénylik az együtt töltött időt, töltsék fel a szeretettankot és könnyebb lesz velük az élet. A kamasz is azt szeretné időnként, amikor olyanja van, hogy hadd meséljen, vagy csináljanak csak nőcis programot az édesanyjukkal.
Hogyan jöhetünk rá, gyermekünknek melyik a jellemző szeretetnyelve?
Eltart egy kis ideig, de ha megfigyeljük őket, sok árulkodó jelet vehetünk észre. Például kérdezzük meg tőle, hogy „Honnan tudod, hogy anya és apa szeretnek téged?” A válaszok az alábbiak lehetnek:
„Anya mindig mondja, hogy nagyon szeret és, hogy ügyes vagyok, van amikor meg is tapsol” (elismerő szavak), „Tudom, hogy szeretnek folyton ölelnek és puszilnak” (testi érintés), „Apa mindig eljön velem focizni” vagy „Anya minden este diafilmet vetít nekem, amit én választottam” (minőségi idő), „Apa mindig hoz nekem valamit a boltból, ha ő megy vásárolni” (ajándék), „Édesanyám és apukám készítette el a farsangi jelmezemet” (szolgálatkészség).
Az alábbi szempontok további segítséget jelentenek gyermekünk szeretetnyelvének a megismerésében:
- Figyeljük meg, hogyan fejezi ki szeretetét irántunk
- Figyeljük meg, hogyan fejezi ki mások iránt érzett szeretetét
- Figyeljük meg, mit kér leggyakrabban
- Figyeljük meg, mire panaszkodik leggyakrabban
Fejér Noémi, pszichológus
