A kontrollvesztés anatómiája – a „Hogyan verjük gyermekünket” kiadvány margójára

Először szépen mondom, egyszer, kétszer, türelmesen, aztán hangosabban, hátha úgy megérti. Aztán fenyegetem, már nyilván üvöltök. Már nem vagyok abban a helyzetben, hogy ki tudjak lépni a konfliktusból, már nem tudom játékosan felfogni és biztos, hogy megütném azt is, aki ilyenkor türelemre int. Aztán egyre inkább ordítok, rángatom, taszigálom, húzom, vonszolom, csak ellenáll. Aztán persze üt. Aztán persze én is. Nem ismerős? Ugye, nem! Vagy inkább mégis?

Amikor a gyermekbántalmazás, konkrétan a gyermekek verése a közbeszéd tárgya lesz, akár bizonyos könyvek kapcsán, akár más miatt, végtelenül álszentté válunk. Nyilván mindenki felháborodik, nyilván mindenki megbotránkozik. Azonban, ha ismerősökkel, barátokkal, szűkebb társasággal beszélgetünk, már előkerül, hogy „ A fenekükre szabad, nem?” „Különben hogy tanulná meg, mit szabad? Én egyébként nem ütök nagyot” „Ha nagyon muszáj, inkább beteszem a hideg víz alá, de nem ütöm meg!”, „A mi korunkban is kaptak a gyerekek a fenekükre/kezükre, mégis felnőttek”.

Nyíltan mindenki tagadja, mégis majd’ minden család életének sajnos része a gyermekbántalmazás, fenyítés. Mindenki tudja, hogy nem kéne, de egyszerűen nem talál más utat, hogy megértesse gyermekével az akaratát. A gyermekbántalmazást elkövető szülők a lehető legrosszabb helyzetben vannak. Tettüket felvállalni nem merik, nem akarják, mert nyilván elítéléssel, és szégyennel járna, ugyanakkor saját erőből változtatni nem tudnak a viselkedésükön, így tovább folytatják. Szemlesütve, szépen, csendben, utána még meg is szeretgetik a gyerekeket.

Mert mégis mi történik? Hogy fordulhat elő, hogy az a kis tündér, aki pici babaként mindenkit elbűvölt és cseppfolyóssá változtatott, most első számú közellenség lesz? Az történik, hogy csöppségünk szépen, kézen fogva elvisz minket a határainkig. Oda, ahol már nincs semmi, a szakadék szélére. Mire ideérünk, már minden általunk ismert eszközt és módszert bevetettünk, mégis tovább sodródtunk. Egészen odáig, ahol felülkerekedik a túlélési ösztön, megnyilvánul az agresszió, és kegyetlenül lesújt. Innen már csak a forma változik, taszigálás, rángatás, fülhúzás, megrázás, vagy pofozkodás. A legrosszabb még hátra van. Ugyanis legközelebb minden kezdődik elölről, mivel a legtöbb ember az agresszió után, kiutat nem ismervén három dolgot tesz: 1. felmenti önmagát, 2. racionalizál, vagyis megmagyarázza magának tettét, 3. szakzsargonnal élve „leválasztja” azt, amit tett, vagyis annyira fájdalmas saját maga számára a tette, hogy képtelen együtt élni ezzel a tudattal, így inkább teljesen eltemeti a tudatalattijában.

A gyermek érdekében azonban egyetlen egy út létezik, éspedig: segítséget kérni. Akkor is, ha ez megalázó és szégyenteljes. Akkor is, ha nem fog elsőre megtörténni a változás. Nincs annál becsülendőbb, mint amikor valaki szeretne változtatni viselkedésén! Hogy kitől kérhet segítséget? Kezdje a párjával. Kérje meg, hogy avatkozzon közbe, ha látja, hogy elfajul a veszekedés közte és a gyerek között. Ne legyintsen és mondja, hogy ez nem az ő konfliktusa. Ezen a ponton kell kiemelni, hogy az apák különösen nehéz helyzetben vannak. „Majd apád odacsap!”, „Várjál csak, míg hazajön az apád!” Hallotta már mindenki! Még akkor is, ha az apa maga nem agresszív, beleszorítja a társadalom egy ítélkező, igazságosztó, erőember szerepbe, amiből aztán különösen nehéz agresszió nélkül kikeveredni. Így az apákra feladatként hárul nem csak a konfliktusok tettlegesség nélküli megoldása, de az apa szerep újraértelmezése is.

Segítséget adhatnak a nevelők, óvónénik, kisgyermek nevelők, tanítónők is. Ismerik, szeretik a gyerekeket, és mivel a társadalom egyáltalában nem tolerálja az ő esetükben az agressziót, így elég gazdag eszköztárral rendelkeznek. Kérhetünk segítséget tanácsadóktól, coachoktól, pszichológustól is. Ennek nyilván a költségvonzata a családra hárul, ugyanakkor a titoktartás miatt elkerülhető a szégyen és megbélyegzés érzése.

A legfontosabb, hogy legyen a szülőknek belső igénye arra, hogy tanuljanak, változzanak, vágyjanak arra, hogy legközelebb agresszió nélkül is szót érthetnek gyerekükkel. Közösen, együtt, egymásért tehetünk, hogy évek múlva már valóban mindenki szent meggyőződéssel háborodhasson fel azon, ha azt hallja, hogy egy gyereket szabad bántalmazni.

Kogon Zsófia, SoulDesign tanácsadó

4 kedvelés
Előző bejegyzés: Babamasszázs – hogyan, mikor, miértKövetkező bejegyzés: Hol van Apa? Az eltünedezett apakép nyomában

Kapcsolódó bejegyzések