Mosolygós szlovákok, meggyötört lengyel – női szemmel a könyvfeszten

A 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon jártunk, ahol a böngészésen kívül a kiszemelt program a Noran Kiadó Európa női szemmel címen rendezett bemutatója volt, amely a kiadó új sorozatának címe. A sorozatból először három kelet-európai munkát ismerhetünk meg, a kötetek szerzőivel és fordítóival a V4 standon találkoztunk.

A fesztiválon mindig van egy kiemelt ország, ami tavaly Csehország volt, idén pedig a V4-re (visegrádi országok) esett a választás. Izgalmas, mert közös történelmünk a rendszerváltozás után új fejezettel bővült, és közben felnőtt egy írónemzedék, amelyik ezt el tudja mesélni. Az utolsó 25 év története pedig nem arról szólt elsősorban, hogy egymás lábszagát szagoljuk, hanem mindenki a saját szennyesével és ezzel párhuzamosan a világlátással volt elfoglalva. Így egészen üdítő egymásra úgy nézni, mint földik, akik egy történelmi helyről indultak, ezért egyes dolgokban jobban megértik egymást.

Ivana Dobrakovová, félig-meddig Olaszországban élő szlovák írónő úgy fogalmazott, hogy tapasztalata szerint nekik (nyugatiaknak) teljesen mindegy, a térség melyik országából jöttél, „valami keleti”, és kész. Ehhez képest sajnos továbbra is igaz, hogy nyelvileg szinte jobban el vagyunk szigetelve a térség országaitól, mint Nyugat-Európától. Hiába fordult meg sok izgalmas személyiség a V4 standnál, a tolmáccsal lefolytatott beszélgetések végén lehetetlen volt a diskurzus organikus folytatása a magyar közönséggel.

Így én is inkább azt élveztem, hogy figyeltem a három nagyon is ismerős nőt, akinek nem értem a szavát, de értem az arcát, értem a kódokat, amiket a gesztusaikkal, az öltözködésükkel, no meg a tolmács segítségével közvetítettek.

Lidia Amejko (jobbra)

Lidia Amejko arca már akkor rabul ejtett, amikor még nem tudtam, ki melyik kötethez tartozik. Nem volt hajlandó mikrofonba beszélni, csak súgni a tolmács fülébe, de ez inkább volt elutasítás, mint félénkség. Talán azt az elutasítást fejezte ki ily módon is, amit a magyar kiadás iránt érzett: keresetlenül küldte a pokol kénköves lángjai közé a borítótervezőt, amiért szerinte rózsaszínbe (valójában inkább hússzínűbe) öltöztette a Telepi szentek életét, és látszott rajta, hogy nem viccel. A történetek mocsokban, gyötrelemben élő alakjai az írónő testén-lelkén keresztül születve lettek szentek, és ennek nyomát Amejko árnyékos arcán, szorongó tekintetében hordja.

Ivana Dobrakovová Toxo című kötetében hét történeten keresztül hét fiatal szlovák nő történetét olvashatjuk, akik mind valami „pszichés abszurdban” léteznek. Pszichohorror, sötét történetek, mánia, sérültség – ezek a szavak hangzottak el a kötet kapcsán. Dobrakovová maga derűs, vidám jelenség, noha  látszik rajta a visszahúzódó, megfigyelő attitűd. Szerinte szinte mindannyiunkban megjelenik valamilyen pszichés torzulás formájában az a rejtett betegség, az a kimondatlan felszín alatti rohadás, ami a társadalmunkat jellemzi.

Ivana Dobrakovová (balra) és Svetlana Zuhova (jobbra)

Svetlana Zuhova az a lány, aki mellé az egyetem első napján csapódtam volna, ez volt az első, ami eszembe jutott róla, pedig ő is felnőtt közben, dolgozik, kisgyereke van. Ő volt az, aki arra kérdésre, hogy van-e speciális női szemléletmód, ezáltal női irodalom, egyértelmű igennel felelt. Szerinte a nők eltérő élettapasztalatai azok, amik annyira sajátosak, hogy mássá teszik a férfihoz képest. Legmarkánsabb ilyen jelenség a gyerekszülés. Arra a kérdésre, hogy az apává válás nem lehet-e ugyanaz, azt felelte, elég, ha szétnézünk a facebookon, hány anyacsoportot és hány apacsoportot találunk. Ez utóbbiból egyet sem. A Jelenetek M. életéből egy ápolónő története, aki haldokló anyjához tér haza külföldről. Az anya halála, majd egy új szerelem megszületése a történet két ellentétes pontja. Ám mindezen nagy életesemények között a mindennapok apró történései teszik ki a regényt, akár az életet, és ez az, amit a beszélgetésben hol zavarba ejtő szenvtelenségnek, távolságtartásnak, hol őszinte közelségnek neveztek. Én azt fűzném hozzá, hogy ez éppen a női élettapasztalat sajátja, mert valahogy mindig a nőkre maradnak a nagy események körüli apró szolgálatok. A műtét utáni ápolás, a halotti torra főzés, bevásárlás, az édes kisgyerek kakás fenekének törlése, stb. Bár a mindennapi lét fenntartásával járó feladatoktól egyikünk sem mentesül, ha nő, ha férfi, és megkívánhat egy sört vagy egy jó futást akkor is, ha épp az anyja betegágya mellől jön. Mert ilyen az élet.

A sorozat megálmodója, Karádi Éva szerint egyébként a női szemmel megközelítést az hívta életre, hogy egyszerűen sokkal több a női szerző az elmúlt évtizedekhez képest, és ezt valahogy reprezentálni kell.

Szofi Filo

1 kedvelés
Előző bejegyzés: Tea Julieval – Hozz fényt azoknak, akiknek az élete elsötétült!Következő bejegyzés: Mennyei barátok – A nénik, a nénik… a nénik angyalok?

Kapcsolódó bejegyzések