Családom és egyéb állatfajták

Megtörtént velünk a minap, hogy nagyobbik lányom a virágszedés alkalmával hazahozott egy észrevehetetlenül pici csigát. Ő lett Csiguci. A lányom nagyon belelkesült tőle. A lakás különböző pontjaira hurcolászta, az ágya mellé tette, hogy a délutáni alvás során is vele legyen. Bennem mély empátia leledzik ebben a témában, mert élénken él az emlékem, amikor a nagymamám kertjéből az éti csigákat összegyűjtöttem, behordtam a szobába és az ágyra helyeztem őket. Épp figyelgettem, miket csinálnak, amikor a nagymamám bejött, majd’ frászt kapott és emelt hangon közölte, hogy amilyen gyorsan idekerültek, na olyan gyorsan távozzanak is, mert a csigák nem lakásba valók.

Sok év telt el eme állatos eseményem után, nem adtam fel a vonzódásomat, elkezdtem nyaggatni a szüleimet, vegyenek nekem egy állatot. Mivel a műsort egy idő után unták, a kompromisszumos megoldás egy aranyhörcsög lett, amit a közeli kereskedésben választottam ki. „Sagbonnak” (franciául fekete szenet jelent) kereszteltem el, mert a szemei olyan sötétek voltak, mint a fekete szén. Nagyon boldog voltam vele, naphosszat nézegettem, figyeltem mit csinál, az étteremből loptam neki friss salátát, répát a vasárnapi ebéd során. Sajnos 4 hónapig volt a családunk része, meghalt. Sírtam miatta, a szüleim pedig, látva a szenvedésemet, természetesen jöttek az észérvekkel. Mi előre megmondtuk, a kisállatok rövid ideig élnek, csak a gond volt vele, hiszen neked kellett takarítanod, nem érezte jól magát bezárva. Én meg csak arra tudtam gondolni, milyen vicces volt, amikor megszökött, az egész család térden kúszva keresgélte, majd az ágyneműtartóban, a párnák között találtuk meg. Jó érzés volt megérinteni, simogatni, és boldog voltam, amikor hazajöttem és odarohant, megismert.

Egy idő után elkezdtem nyaggatni a szüleimet egy kutyáért. Ah, gondolom, ez a kérés a legtöbb család életében felbukkan bizonyos korú gyermekeknél. A szüleim becsülettel állták a sarat, minden egyes alkalommal kijelentették, szó sem lehet róla. Édesapám talán gyengébb láncszem volt, megígérte, majd ha az öcsém 6 éves lesz, kapok egy amerikai, arany szőrű cocker spánielt. Ez a válasz megnyugtatott, elhittem és vártam, mikor lesz már végre a tesóm 6 éves. Elárulom, az öcsém 28 éves, de kutyánk, az nem lett …

Én közben felnőttem, önálló életet kezdtem, és az első tartós kapcsolatomban egy olyan fiúval hozott össze a sors, aki nagyon sok állatot ismert és nagyon szerette is őket. Rengeteg állatunk is volt, kutya, macska, patkány, madárpók…

Az első macskánk elvesztését nagyon borzasztó érzésekkel éltük meg, a temetése után hónapokig vigasztalhatatlanok voltunk mind a ketten. Olyannyira, hogy arra kértek a barátaink, inkább szerezzünk be egy másikat, mert már nem bírják nézni a szomorúságunkat.

Épp abban az időben az egyetem mellett szórólapozással tartottuk fenn magunkat, és tudtam, ha a párom nincs a cég székháza előtt, akkor bement a szemben lévő állatkereskedésbe dumálni. Amikor beléptem az ajtón, az a látvány fogadott, hogy ott áll a maga 195 cm magasságával és az ölében egy 2 hónapos, doromboló, folyton pukizó cirmos cicát simogat. Na jó, mondtam, vigyük. Ő lett Csüti, mert aznap csütörtök volt és lány.

16 évig élt velem együtt jóban, rosszban, végigcsinált 6 költözést, 3 diplomát, rengeteg párkapcsolatot. Sikeresen megmentettük a macska AIDS-től, túlélt 2 mellrákműtétet, pedig a legutóbbinál már elmúlt 13 éves. De az állatorvos barátom is elismerte, ő még ilyen szívós állattal nem találkozott, amint kijött a műtőből, fél órára rá felállt. Nagyon, nagyon szerettem, vessetek meg, de volt, hogy jobban kötődtem hozzá, mint némelyik családtagomhoz. Ő volt az én jobbik részem. Megtanultam tőle a kapcsolatunk során a végtelen szeretetet, az elfogadást, a figyelmességet, a törődést. Ha rossz kedvem volt, odabújt, bökdösött és addig dorombolt, amíg a feszültség el nem múlt bennem. Bárkit, aki jött hozzám, örömmel, nyitottsággal, érdeklődéssel fogadott. Ha azon múlott, hogy finoman éreztetni akarta a számomra, hogy az az ember már nem tesz nekem jót, akkor eltűnt a lakásban és nem jött elő a jelenlétében. Azonnal jelezte a bajt, veszélyt. Az első gyermekemmel is szeretettel bánt, türelmesen viselte a még nem annyira finom mozdulatokat tőle. Biztos vagyok benne, hogy nagyobbik lányomat ő szocializálta az állatok szeretetére, figyelmességére. Mindig elcsodálkoznak az utcán, milyen finoman, szépen tud közeledni egy kutyához, nem fél, tudja hová kell nyúlni.

Ja, és miért pont most jelenik meg ez az írás, nem előbb? Harmadik gyermekemmel vagyok várandós, és egy barátnőm azt kérdezte: ugyanaz lesz a stáb az otthonszülésemnél, mint a kisebbik lányomnál? Azt válaszoltam, igen, egy dolgot kivéve, Csütit … Igen, ő akkor is ott volt velem, amikor vajúdtam és világra hoztam a gyermekünket.

Hiányzik mind a mai napig, most is a könnyeimmel küszködöm, (a férjem, akit szintén megszelídített, és aki ápolta, amikor már nagybeteg volt, sokat emlegeti). A halála is tanított, elkezdett szépen félrevonulni a világból, finoman, gyöngéden, végtelenül bölcsen távolról figyelte a családunkban zajló hangos eseményeket, pl. a lakáskeresést. Amikor felfogtam, hogy itt a vége, már nem érezheti jól magát, elvittem az állatorvos barátunkhoz és megkonzultáltam vele a dolgot. Megerősített, hogy el kell altatnunk. Végigbőgtem az utat oda-vissza (kettesben szerettem volna maradni vele), az emberek megszólítottak az utcán, hogy segítsenek-e? Mondtam, köszönöm, kedvesek, nem kell.

Most még nem tartok ott, hogy jöjjön a családunkba egy újabb macska, pedig már a lányaim elkezdtek nyúzni miatta … És én tudom, hogy nem fogom azt mondani, majd ha az öcsétek 6 éves lesz … Picit azért várom ám, hogy egy fekete cica mellénk szegődjön …

Noémi

5 kedvelés
Előző bejegyzés: Gazdagmami a gyakorlatban – konferencia női (kis)vállalkozóknakKövetkező bejegyzés: Végre egy mesecsatorna reklámzaj nélkül

Kapcsolódó bejegyzések