Mi, akik maradunk…

Hatalmas port kavart a New York Times cikke Amy Krouse Rosenthal tollából (link) akinek az orvosok már csak pár napot jósolnak. A cikk Valentin nap előtt jelent meg, a címe: Lehet, hogy Ön az, aki összeházasodna a férjemmel. Minden tiszteletem a cikk írójáé! Amellett, hogy ez az írás egy szeretetteli gesztus a férje, Jason felé, aki nemsokára egyedül marad 26 évnyi boldog házasság emlékeivel, egy olyan témát világít meg, ami az egyik legnehezebb az ember életében.

A cikk röviden egy nem hagyományos társkereső profil, amelyben a feleség a saját szemszögéből írja le, milyen fantasztikus ember a férje és mennyire élvezte a vele eltöltött 26 évet. Így szeretné biztosítani, hogy Jasonre rátalál egy következő szerelem, egy nő, akivel a férfi leélheti a hátralévő éveit. Ezzel együtt “engedélyt” is ad arra, hogy a férfi lelkiismeretfurdalás nélkül folytassa az életét.

Maradtunk

Maradtunk

Sejtem, hogy azok számára, akik elmenni készülnek mennyire fájdalmas, hogy nem tudják tovább segíteni, szeretni, védelmezni azokat, akiket hátrahagynak. Legalább annyira fájdalmas, mint azoknak, akik itt maradnak, hogy nem tudtak segíteni, meggyógyítani, megmenteni. Megtapasztaltam ezt én is, ugyan nem Amy oldaláról, hanem Jasonéről és mondhatom, hogy pokoli helyzet. A hónapokon át tartó küzdelem, a hányódás remény és reménytelenség között, az elkerülhetetlen beszélgetések a halálról és hogy mi lesz utána és a mély szeretet átitató fájdalom nagyon meggyötrik mindkét felet.

Mindannyian tudjuk, hogy a halál után az élet megy tovább itt a Földön, az itt maradottak pedig nem adhatják fel, aki elmegy, mégis valahogy szeretné biztosan tudni, hogy mi lesz a szeretteivel. Amy is igyekszik “jó kezekre” bízni a férjét.

A cikkből nyilvánvaló, hogy Jason nagyon szereti a feleségét, ezért nem sok esély van arra, hogy a következő egy-két vagy ki tudja hány évben rátaláljon az igaz szerelem. A gyász egy hosszú folyamat és aki le akarja rövidíteni, vagy el akarja nyomni magában, az bizony komoly nehézségeket okoz magának és sok fájdalmat a leendő partnerének. Nekem két évbe telt, amíg feldolgoztam a történteket, pedig jóval fiatalabb voltam, mint Amy és Jason, így kevesebb időt is töltöttünk együtt. Végig kellett mennem a gyász fázisain, mindegyiken, egymás után…

Először a sokk…igen, nagyon kedves voltam az empatikus mentősökkel, amikor azt mondták nincs már mit tenniük, de amikor elmentek csak bámultam magam elé hosszú-hosszú perceken keresztül.

Aztán a kontroll…mindent szuperhatékonyan intéztem. Sosem gondoltam volna, hogy mennyi, de mennyi részletet kell átgondolni a temetésnél és azt sem, hogy mennyi féle urna közül lehet választani.

Ezután jött a harag…emlékszem, ahogy görcsösen nyomkodtam a telefon gyorshívóját, a számát tárcsázva, pedig tudtam, hogy a mobilja otthon van a fiókban kikapcsolva. És igen, kiabáltam és zokogtam az autóban és szidtam mindent és mindenkit, ami és aki csak eszembe jutott. Egyik nap jobban voltam, a másikon pedig végtelenül vacakul és ez így hullámzott hónapokon át.

Aztán a búcsú és az elválás…sokat voltam egyedül és egy fehér gyertya mellett órákat beszélgettem vele. Előkerestem a régi képeket és sírtam. Sokat. Aztán lassan elkezdtem érezni, hogy milyen szerencsés voltam, hogy ismerhettem és hogy szeretett…

És végül belenyugodtam a veszteségbe… újra emberek közé vágytam – ha csak mértékkel is introvertált személyiség lévén.

Nagyon nehéz két év volt, de most, a férjemet teljes szívvel tudom szeretni, mert a szívem darabjai nem ragadtak a múltban. Ezért pedig végtelenül hálás vagyok a sorsnak.

Ha az ember tovább szeretne lépni és értelmesen eltölteni a neki kiszabott időt egy ekkora veszteség után, szerintem nem tehet mást, mint elmerül a fájdalomban. Mélyen, kínlódva és engedi hogy igazán, de igazán elérje a gödör alját. Csak onnan, sehonnan máshonnan nem tud újra elrugaszkodni. Amíg kétségbeesve, rettegve a rá váró fájdalomtól, a gödör falán kapaszkodik, hogy ne csússzon le, addig esélytelen új életet kezdeni. Nincs honnan lendületet venni.

És ez vár Jasonre is, ha elég bátor. És remélem, hogy igazán bátor lesz! Kívánom neki, hogy sikerüljön és Amy kedvéért meg a gyermekeik kedvéért találja meg újra a boldogságot, amikor eljön az ideje!

Szerző: Eszter

Maradtunk

Maradtunk

0 kedvelés
Előző bejegyzés: Újszülöttel az élet – TündéranyuKövetkező bejegyzés: Toyota Modell és a háztartás

Kapcsolódó bejegyzések