Mi aranyunk, ő aranya – kié a győzelem?

Véget ért a 2016-os olimpia Rióban, Magyarország 8 arany, 3 ezüst és 4 bronzéremmel tizenkettedikként zárt az éremtáblázaton. Nagyjából ez az egyetlen objektív mondat, ami a játékokról elmondható.

Mi, itt a Nőiszemen, talán ti is követtétek, végigszurkoltuk ezeket a napokat, és tojtunk a fanyalgókra, mert ugyan minek rontsuk el az ünnepet. Ettől függetlenül érdemes fogni az olimpiai kommentfolyam különböző hullámhosszait, mert a jelenség túlmutat magán a sporton, arról is szól, hogy működnek a magyarok mint közösség.

Olimpia

Olimpia

Kiskoromban senki sem akadt fenn azon, ha valaki a sportolóinkról többes szám első személyben beszélt: kijutottunk, nyertünk, kiestünk stb. Ma már rengeteg kritika illeti ezt a megfogalmazást, egészen szélsőséges vélemények születnek arról, mennyire a „miénk” a sortolóink teljesítménye. Vannak, akik szerint semennyire, és van, aki személyes sértésnek veszi, ha egy csapat vagy versenyző merészel veszíteni.

Mint mindig, most is van az az érvrendszer, ami nagyon racionális, és nagyon felszínes, éppen ezért igen népszerű. Ez arról szól, hogy igen elavult és bornírt dolog az osztozás a sikerben, vagy balsikerben, vegyük tudomásul, hogy a sportoló nélkülünk készült fel, és nélkülünk versenyzett, így ez az egész az ő ügye. Mi szabad emberként és médiafogyasztóként szórakozhatunk a versenyeken, az meg a mi ügyünk.

Létezik ennek a hozzáállásnak egy ráció+ verziója, miszerint nem kellene közpénzből finanszírozni ezt az őrületet, legfeljebb annyiban, amennyi a népegészségügyi haszon, vagyis amilyen mértékben visszacsorog az olimpiai lelkesedés a tömegsportba.

Megérdemel egy megjegyzést a negatív fanatikus is, aki minden ilyen elavult, állatias, értelmetlen, nacionalista csökevényt, mint sportverseny, pláne nemzeti színekben, teljes egészében kigyomlálna az életünkből.

Ezzel a teljes elidegenedéssel szembe nem a teljes azonosulást állítom mint másik szélsőséget, mert a szurkolói egóvesztés nem a sportolóval való azonosulást jelenti, hanem egy sportolók és szurkolók személyén felüli felhőbe emelkedést.

A groteszk ellenpont, a másik negatív szélsőség, a hisztis óvodás típus. Akaratos hároméves, akinek meg kell kapnia azt a győzelmet, de különösen azt a valahány darab (mindig többet, mint ami van) aranyérmet, különben kiakad.

Az első típus és variánsai nem értik a sportoló és a nemzet/szurkolók közösségét, az utóbbi meg… megrekedt valahol a személyiségfejlődésben.

Én azt gondolom, van létjogosultsága a többes szám első személynek, ha a közösséget valódi, önálló létezőnek tekintjük, amely sok, egymástól függetlenül működő tagból áll ugyan, de önmaga több, mint a részei összessége. A közösségben és az őt alkotó autonóm személyek kölcsönösen erőforrásai egymásnak.

A sportra vetítve ez azt jelenti, hogy a sportoló napi munkájának a közösség ad értelmet. A nemzeti és az emberi közösség. Lenne vajon ember, aki évekig szenved az uszodában, hogy pár tized másodpercet faragjon az idejéből, ha nem oszthatja meg ezt másokkal? Ha nem dobhatja be ezt az eredményt egy közös kalapba? Szerintem egy sportoló egyéni munkájának egyik legfontosabb motiváló ereje, hogy van, aki majd azt mondja: győztünk! Természetesen, emellett van egy teljesen személyes narratíva is, a sportoló saját története, amiben önmagát győzi le, és magának mutatja meg, hogy mire képes. De nem is én mondom ezt, az olimpikonok maguk nyilatkoztak így.

A sportolóink többsége egyébként egészen spontán és természetesen fejezte ki a közösségi és individuális lét természetes egységét, majdnem minden riportban egy mondaton belül eljutottak a személyes élménytől a közérdekű tapasztalatig.

Pont azok az emberek, akik ott állnak verejtékezve, akik a saját életidejüket költik, akik vállalták az élsporttal járó lemondásokat, akik a bőrüket viszik a vásárra, éppen ők azok, akik azonnal tágabb összefüggésbe, szélesebb érintettségi körbe helyezik a teljesítményüket. Egészen ösztönösen, a győzelem pillanatát követően nagyon sok versenyző egy olyan csúcsról beszél, ahonnan messzire ellátni, az eredettől az utódlásig.  Még a legifjabbak is ösztönösen tanítani akarnak, leteszik a lábunk elé, amit ők ebből a versenyzésből tanultak. Szinte minden bajnok szólt a hagyományokról, aminek folytatója lehet, és arról a reményről, hogy az ő teljesítményük újakat sarkall majd a folytatásra. Láthatólag nem tartják értelmetlennek, hogy egy láncolat részesei ők.

Hosszú Katinka férje, Shane Tusup nagyinterjúban fejtette ki mindezt: A közös történetük személyes oldalát, ami jelenti a boldogságukat, a büszke szülővé válást, és az üzleti sikert. Majd rögtön ezek mellé helyezi az eggyel szélesebb körhöz való kapcsolódást, amikor így fogalmaz:

A sport arról szól, hogy minden nap felülmúlod a tegnapi teljesítményed, és látod, milyen sokat léptél előre. Majd az életed más területein is használd fel, amit ebből tanultál. (…) Az alap, amit létrehoztunk hibátlan, és ez az, ami Katinkát naggyá teszi. Ezt szeretnénk továbbadni az új klubunkkal, és remélem, hogy ez hosszútávon jót tesz a magyar sportnak, a magyar embereknek, és lesz egyfajta társadalmi hatása is.

A sportolók nem légüres térben dolgoznak, és ami a mindennapokban csak elvontan van jelen, az a nagy sportünnepeken ténylegesen megjelenik. Ilyenkor mondjuk nyugodtan, hogy „nyertünk”, hiszen ezzel a sportolóinkkal közös nyelvet beszéljük. Nem kötelező belépni ebbe az univerzumba, nem kötelező használni a közös nyelvet, de kívülállóként számonkérni a nyelvhasználatot nem ér. Aki azt mondja, győztünk, nem tulajdonít magának érdemeket, mert nem magáról beszél.

Egyébként, mindenit arra biztatnék, engedje meg magának a közösségi létmódot, néha meg lehet sétáltatni a bennünk lévő szurkoló-állatot is, attól még nem kell lemondani a rációról és a logikáról sem.

0 kedvelés
Előző bejegyzés: Miért kell belehalni egy-két gyerekbe?Következő bejegyzés: Családi élet -“ON”…( NO ”OFF”)

Kapcsolódó bejegyzések