Mi hiányzik még a Kiss László-ügyből?

Az utóbbi napok szenzációja volt, hogy megszólalt a Kiss László ügy valós áldozata, az „ügy”-nek emberarca lett Takáts Zsuzsa személyében.

Sok helyen megírták – nagyon helyesen – hogy a nyilvános megszólalással Takáts Zsuzsa a saját esetén túlmutatóan minden áldozat érdekében állt ki, erőt és példát adva a sorstársaknak, a társadalmat pedig figyelmezteti, hogy nyissa ki a szemét és lásson, és ha lehet, gondolkodjon is el a látottakon.

(A feltárt eseményekről itt olvashattok: )

Az igazság fényében nézve a történteket, az első döbbenetet az okozza, hogy milyen gyerekes a tagadás logikája. Nem vagyok fejlődéspszichológus, de talán az ötéves gyerek gondolkodási mechanizmusának felel meg. Ebben a logikában a tett a nem objektív, külső dolog, hanem az elkövető önképe szerint változik. Ha én ez az ember vagyok, akkor a tetteim nem lehetnek ennél a státusznál alávalóbbak. Ebből alakul a bűntudat hiánya.

Bűntudat helyett csak szégyen marad a ciki helyzet miatt, ebből valahogy ki kell mászni, minél gyorsabban meg kell szüntetni, és itt lép be a szintén kisgyerekre jellemző mágikus gondolkodás: megköltöm azt a valóságot, amivel az én történetem működőképes lesz, és ezzel az valósággá válik.  Már-már mosolyogni lehetne azon az ötleten, hogy az áldozat már nem is él, ez tisztára olyan, mint a törött vázát eldugni a függöny mögé. Mosolyogni lehetne, ha vázáról és nem emberről lenne szó.

Kifejezetten tragikus, ahogy az elkövetővel összejátszik a társadalom egy része, gyakorlatilag ugyanazt csinálja közösségi szinten, ám egyes emberek döntéseire támaszkova (Gyárfás, Aczél és megannyi névtelen szereplő): Jobb nekünk egy sikeres úszó/edző ciki történetek nélkül, ezért olyat csinálunk magunknak. Az áldozat csak egy bosszantó egyedi létező, aki nem írhatja felül az általános képet, sőt, aki valamiképpen nem is annyira létező, mint az általános. Az általános valahogy erősebben van, mint az egyes eszerint a gondolkodás szerint.

Mielőtt teljesen elborzadunk, el lehet azon gondolkodni, kicsiben hányszor történik ez meg nap mint nap körülöttünk (velünk!), remélhetően jóval kisebb károkat okozva, és erkölcsileg könnyűsúlyú szituációkban. Amikor pont kellett a postásnak még egy százas, amit gyorsan kivettem a gyerek perselyéből majd elfelejtettem pótolni, akkor ugyanaz az ember voltam, aki a munkahelyén sosem felejti el kifizetni a büfészendvicset a titkárnőjének, mert tudatosan nem él vissza a hatalmi helyzetével.

De, ahogy ez velem igen gyakran megtörténik, nem is erről akartam igazán írni, hanem amit sokkal rövidebben és tömörebben el tudok mondani: tök jó az áldozatokat megtanítani kiállni magukért, és nagyon jó a társadalmat az áldozatokkal való empátiára tanítani, de nagyon hiányzik a következő lépés: megtanulni bocsánatot kérni.

Ha megengeditek, itt vissza kell térnem a gyerekkorhoz, arra terepre érve egyúttal, ahol mi szülők is tudunk dolgozni: ott kell megtanulni bocsánatot kérni. Persze, később is lehet, és főleg kell, csak nehezebb lesz. Át kell élni azt, hogy az énem annyira erős és megbonthatatlan, hogy nem a sunnyogás menti meg, nem a ciki szituációtól sérül többet, hanem a bűntől és a hazugságtól.

Döbbenetes és tanulságos, hogy egy meglett ember is inkább kiteszi magát az átlátszó hazudozásnak, mint hogy bocsánatot kérjen. Itt zsigeri reakciókról van szó, hiszen racionálisan tudni lehetett, hogy az igazság ki fog derülni. Ez pont olyan, mint eldugni az ellenőrző könyvet. Tudom, csináltam. Hiába tudom, hogy egyszer minden kiderül, pillanatnyilag a túlélés érdekében a legjobb megoldásnak tartja a bennem szűkölő állat.

Tanítsuk meg a gyerekeinket idejében bocsánatot kérni, engedjük átélni és végül megérteni, hogy ha már van egy seb, akkor annak a gyógyításán érdemes fáradozni, további vagdalkozástól nem múlik el! És akkor megadtuk a lehetőségét, hogy áldozatra és elkövetőre a lehető legnagyobb mértékben hasson a megbocsátás elixírje.

0 kedvelés
Előző bejegyzés: Májusi erő legyen veled!Következő bejegyzés: Nagymama hol vagy? Nagypapa hol vagy?

Kapcsolódó bejegyzések