ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚrIsten mi van a gyerek szájában???
„ÚÚÚÚÚÚÚÚÚrIsten, én tettem oda”. Ez a mondat történetesen a piacon hangzott el egy idős nő szájából, amikor legelső gyermekemmel vásároltunk és éppen egy áfonyadarabot rágcsált a babakocsiban. Kérdem én vajon mit gondolt? Mi van benne? Természetesen az elnyújtott Őt kifigurázó, görbe tükröt tartó mondaton megsértődött. Járom az országot, Budapestet, az utcákat és számtalanszor találkozom azzal a jelenséggel, hogy az idős nők és férfiak veszik maguknak a bátorságot, hozzáérnek vadidegenként a gyerekeimhez, vagy éppen valamilyen jó tanáccsal látnak el a velük való gondoskodásban, gondozásban, mielőtt nem tudnám akadályozni megtegyék, amire készülnek. Nekem ezekre a helyzetekre már több taktikám is volt, de a legjobban a legutóbbi vált be. A folyamat következőképpen zajlik általánosságban.
Story 1.: Férjem elöl apazsebben a legkisebb 4 hónapos, középső 3 éves síró görcs miatt húzva van az úton, hideg és el kell jutni A-l, B-be, legnagyobb 4 éves a kezemet fogja. Odajön egy néni és középső szájába akar tuszkolni egy cukrot. Én akkor hangosan felhívom a figyelmét arra, mi nem kértünk cukrot, nem is adunk neki, valamint nem fogadunk el semmit idegenektől, folyamatosan ezt sulykoljuk beléjük, maximum a mi engedélyünkkel. Maga meg pont idegen! Néni részéről sértődés …
Story 2.: Középső 3 évessel villamossal utazunk, legkisebb mamazsebben rajtam, szállunk le a villamosról és a lent már türelmetlenül topogó idős bácsi nem bírja, ahogy a 3 évesem egyensúlyozik a lépcsőn, le akarja segíteni. Én persze már rég lent vagyok az ajtónál és figyelem, ahogy tanulva ezt a finom mozgást lépésről, lépésre haladna, ha hagynák … Természetesen hangot is ad annak, NEM ő nem kér segítséget, majd a kezével ellöki a néni kezét, mindezzel türelemre inti. Mit gondol, én miért állok ott? Miért nem segítek? Mert ismerem a gyerekemet és neki nem arra van szüksége. Én vagyok az anyja, és én tudom, mire van szüksége, halkan jegyzem meg már a gyermekem is jelzi, mire van szüksége, tessék észrevenni és nem a saját frusztráló szükségletére figyelni! Hogy Ő siet, haladjunk.
Story 3.: Legkisebbel utazom mamizsebben. Megmozdítja a lábát. Néni erre hangosan rám ripakodik, biztos azért csinálja, mert fázik!!! Erre én: A mesében a hős az úton, amikor találkozik az öregasszonnyal, azt mondja az anyóka: „Szerencse, hogy öreganyádnak szólítottál!” – majd elmondja mit, merre, mikor, hogyan talál. A főhős maga megy a dolog elibe és kér, nem az anyóka fut utána és kopogtat a vállán, bökdösve a jó tanáccsal. Tessék kérem az élet rendjét, az évezredes körforgást betartani… Kértem én tanácsot? Nem, na ugye, akkor maradjunk is ennyiben a fázós gyereklábbal kapcsolatban. Egyébként meg ő a harmadik, tudom mire van szüksége a gyermekemnek, biztos jobban, mint az, aki most látta meg és ítél 3 másodperc alatt. Néni részéről döbbenet, feszültség, arcpír és hallgatás, tátogással lezárva.
Igen kérem, itt nincs másról szó, hanem legfőképpen arról. Az emberek, akikkel találkozom, nem tudják elviselni az adott helyzetet, szeretnék magukhoz ragadni a kontrollt, mert bizony benyomtuk náluk azt a bizonyos piros gombot, amitől elkezdenek feszülté válni, kapcsolódik valamilyen formában az életükhöz, megélt saját élményükhöz. Most fázik fázott gyerekként, nem figyelt rá az édesanyja nem öltöztette fel, nem takarta be, vagy nem volt mit felvenni, ki tudja? Nekem nem tisztem ezt felgöngyölíteni.
Szóval kedves önjelölt nagymamák és nagypapák, kérem szépen akkor jelentkezni bármilyen feladatra, ha erre fel vannak szentelve, kérve, egyébként meg haladjanak békében és minket is hagyjanak.
Noémi
