Vannak, akiknek kézenfekvő, hogy a dolgok nem csak úgy történnek, hogy a dolgoknak oka lehet, és hogy azok a dolgok, amiket megélünk, azoknak lehetséges, hogy van valamilyen pszichés oka is.
A gyerekek altatása is ilyen dolog. Akárkit kérdezünk a témáról, el fogja mondani, hogy azért így vagy úgy aludjon a gyerek, mert az ilyen-olyan jó pszichés hatással van rá. Van az a tábor, aki isteníti az együttalvást, mert a gyerek érzi a közelséget, biztonságot, és ez megalapozza egy életre a szülő-gyerek kapcsolatot. A másik tábor azt állítja, hogy jó, ha a gyerek önállósodik, megtanul egyedül elaludni, és árt a párkapcsolatnak, ha a gyerek nem hagy elegendő intim teret.
Az én fiaim között két év korkülönbség van, és napra pontosan váltották egymást abban, hogy ki mikor alussza át az éjszakát. Amikor a kisebbik 10 hónaposan végre átaludta, a nagy másnap elkezdett minden éjszaka felébredni, és átkéredzkedni a mi ágyunkba. Vittük is. Elolvastam mindent pro és kontra: miért jó, ha jön, miért jó, ha marad. Mondjuk, vissza soha nem akartam vinni miután elaludt, mert annyit nem bírtam ébren lenni éjjel. Ez ment több mint másfél évig. Nyáron kevésbé volt jellemző, gondoltam nő, érik, lassan majd abbahagyja a mászkálást.
És mindent megmagyaráztunk. Most született testvére, kell neki az anyja közelsége, így aludtak régen is, és még sorolhatnám. Kb. egy hónapja valahogy belém nyilallt a felismerés: ez a gyerek fázik éjszaka. Nem az anyja kell neki, nem a család közelsége, és még csak nem is féltékeny, hanem egyszerűen kitakarózik, fázik, felébred, és szól, hogy átjönne. Még aznap vettünk neki egy pizsama overállt, s csodák csodájára azóta nyugodtan alszunk. Mindannyian. Majdnem mindennap. Tudom, már ezért a mondatért megutál az, aki altatási gondokkal küzd…
Annyit agyalunk a belső világunk hangjain, hogy elmulasztjuk a legvalószínűbb magyarázatra való következtetést. Ezt hívják úgy, hogy abdukció. A legjobb nyomozók, mint Sherlock és társai mind ezzel a módszerrel dolgoztak. Kulcseleme, hogy elvonatkoztatunk attól, amit eddig tudunk, és feltételezzük, hogy minden lehetséges. Ehhez képest a legtöbb gondolat olyan, mint egy spirál, egyszer elképzeljük, hogy valami miért van. Például, hogy azért nem alszik a gyerekünk, mert féltékeny, vagy hiányolja anyját, és utána már egyszerűen ezt gondoljuk tovább. Ebben a narratívában ragadunk, így minden további okfejtésünk csak távolabb vihet a valóságtól. Amint el tudunk vonatkoztatni mindattól, amit addig igaznak hittünk, eddig nem ismert összefüggéseket találunk.
Hogyan tudunk elvonatkoztatni? Hogyan lehet kilépni abból, amit aktuálisan gondolunk? Az új gondolatok nem teremnek a fán. Utánuk kell menni. Kell egyfajta kalandvágy és kíváncsiság, hogy olyan filmet nézzünk, olyan könyvet olvassunk, amiről addig nem hittük volna, hogy jó lehet! Ha engem kérdeztek, nézzetek meg egy Tarantino-filmet. Kinek-kinek az ízlésére bízom, de a cél mindenképpen az, hogy fenekestül felforgassuk az addigi gondolkodásunkat!
Érdekel, hogy ki milyen eredményre jut, kinek milyen altatási praktika válik be! Osszátok meg velünk tapasztalataitokat!
Kogon Zsófia
SoulDesign tanácsadó
