Posztmodern jelenség, hogy a szellemi és politikai elit tagjai között egyre kevesebb anya és apa van Európa-szerte. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a fenti hölgyeknek és uraknak bokros teendőik miatt nincs idejük szülőnek (is) lenni. Tapintható valami ki nem mondott, rejtett viszolygás, távolságtartó irtózás, talán némi lenézés is a hagyományos családos élet iránt.
Az életmód-divat kreátorai nem ezt az utat diktálják, a sikert tapsban, voksokban, politikai ütközetek megnyerésében és persze mindenekfelett (és mindenek mögött) pénzben mérik. A családon belül nincs siker, értelmes élet, legfeljebb erőszak… Mintha pelenkásokkal bajlódni nem lenne elég hasznos és magasztos tevékenység, mintha gyermeket nevelni nem tartozna a legfontosabb feladatok közé, mintha az elit már „túl lenne” azon a múltbéli csökevényen, amit a hagyományos családmodell (apa-anya-gyerekek) és annak aprómunkája jelent.
Nézzünk végig az európai vezetésen: egy gyerektelen válogatott nyerte el a legbefolyásosabb pozíciókat – Juncker az Európai Bizottság élén, Merkel német kancellár, Macron francia vagy épp az olasz, a svéd, a holland és a brit miniszterelnök… Vajon mit várhatunk mi, gyerekeket nevelők egy ilyen élcsapattól?
Az ő életük itt és most zajlik, a jövő számukra nem hús-vér utódok sorsa, hanem mérnökasztalon tervezhető absztrakció.
Számunkra a halálunk utáni időszak ugyanolyan fontos, mert tele a szívünk a gyerekeink, unokáink iránti aggodalommal.
Mintha más kapura fociznánk, egy más idő-dimenzióban!
Nem hinném, hogy paranoiás vagyok, és túlzok, amikor azt mondom, a mai európai elit – tisztelet az üdítő kivételeknek – nem pártolója a családoknak, sokkal inkább foglalkozik a nemekkel, mint a klasszikus családmodell életre mondott igenjeivel. (Nem olyan régi hír, hogy Németországban az alkotmánybíróság döntése nyomán bevezetik a harmadik nemet a személyiségi jogi szabályozásban.)
A politikai elit átalakulása nem magától jött létre, megelőzte azt a szellemi élet irányítóinak családdal kapcsolatos elutasítása. Tanulságos e tekintetben elolvasni Jókai Anna utolsó, önéletrajzi regényében (Átvilágítás), unokája születése kapcsán írt megjegyzését:
„…És Gergő unokám 1978. április 3-án megszületett. (…)
Az írók és irodalmárok, a „férfiak” csipkelődtek: Nagyanyóka…! Galgóczi Erzsi azt mondta, számára elképzelhetetlen, de azt is hozzátette, őszintén: sajnos. Szabó Magda bevallotta, fél a csecsemőktől. Nemes Nagy Ágnes az anyaság-nagyanyaság gondolatától is viszolygott. Tóth Eszter sóhajtott: ő ezt nem fogja megérni, az ő fia – látván a világ állapotát – eltökélten nem akar utódot.”
Mi pedig, akik az írók és költők műveit tanuljuk, olvassuk vagy az említett politikusokra szavazunk, végső soron őket emeljük piedesztálra, ők válnak mintává a társadalom számára.
És közben csodálkozunk, hogy fogy a nemzet, fogy Európa…
Ha a magaskultúra képviselői, akik a szellemi légkört megteremtik és a politikai elit tagjai, akik a világ folyását döntéseikkel befolyásolják, így viszonyulnak a családhoz – sok esetben meg sem tapasztalva a családos létformát – nem torzítja-e el az egész közösség életét?
A költői kérdésre a születési statisztikák felelnek, pőrén láttatva, mennyit ér a család, mennyit ér a gyermek ma Európa-szerte.
A kormányokat le lehet váltani, a szellemi elitet bajosan – pedig itt kellene legelőször helyükre tenni a dolgokat…
Lotte
