Racionális döntés volt a nyilvánvalóan népszerűtlen intézkedés feloldása, a vasárnapi boltzár eltörlése, ahogy racionális döntés egy nyilvánvalóan vesztes népszavazás elkerülése. Újra indulhat a vasárnapi shopping!
Rogán Antal egy félmondatában utalt arra, hogy nem az MSZP, hanem a nők győzték meg a kormányt. Hogy némi képzavarral éljek, volt egy olyan érésem, hogy itt a nők emlegetése most a vörös farok…de mégis, tényleg a nők utálták jobban a csendes vasárnapot?
Nem érzem magam „a nők”-nek, így ezt a kérdést nem fogom tudni megválaszolni, csak a magam nevében nyilatkozhatom: szerettem ezt a másmilyen napot. És most, hogy már eldőlni látszik a dolog, elmondom ami piszkál:
Egy picit, egy egész kicsit kétségbe ejtett, hogy ennyire fontos nekünk ez a vásárlás téma. Tényleg ez az ami nélkül ennyire nem akarunk élni? (És most nem azokra gondolok, akik éppen ebből a vasárnapi bérből tudtak anyagilag a felszínen maradni, mert ők igenis fontosak.)
Miért olyan erős a függés? Mert szegények vagyunk? Mert köt minket az anyagiakkal való bíbelődés napi kényszere? Azt látom, szomorú látlelet a társadalmunkról, hogy a vásárlásban éljük meg azt a szabadságot, azt a lehetőséget, amihez nem férünk hozzá ennél nagyobb léptékben.
Akármilyen szerény mértékben, de a vásárlásban megélhetem a döntés lehetőségét, megélhetem azt, hogy figyelembe veszem a testem jelzéseit, a kívánságomat. Megélhetem azt, hogy élelmes vagyok, mert jó áron szereztem be valamit, hogy győztes vagyok, mert kidolgoztam a nyerő kombinációt. Ötfős családot koordinálva azt is tudom, hogyan támogatja az ösztön a vásárlás rituáléját: Hozom a mamutot gyerekek, kiszakítottam egy darabot magunknak a lehetségesből, ami rendelkezésre áll, ez már a mienk! Olyan, mintha tettem volna valamit.
A lehetőségek szűkítése a legritkább esetben vált ki tetszést, nem hangzik túl jól, hogy amit eddig megtehettem, azt most már nem. Ez bizony veszteség. A boltzárat én mégis inkább megnyugtatónak éltem meg: „Engedd el! Engedd el, ami nem fontos. Egy napig nem kell arra gondolnod, mi kellene még. Egy napig az van, ami épp itthon van. Ez jó, ez felszabadító! Milyen kellemes indulás előtt a csomagok felét
szépen kiszórni, hogy mindezekre tulajdonképpen semmi szükség – a hétköznapokon majd úgyis újra rendelkezésemre áll majd.
De nem vagyunk egyformák: sorban álláskor hallottam egy asszonytól, akinek a gyereke valami vidéki főiskolán tanult, azon volt kiakadva, hogy nagyon nehéz olyan ételeket kitalálni, amik négy napig kitartanak a gyereknek, és már szombaton meg lehet venni az alapanyagot hozzá. Legszívesebben neki is
azt mondtam volna: Engedd el! Enged el azt a gyereket, és engedd el magadnak ezt a szerepet, a gondoskodásnak ezt a jelenleg nem adekvát formáját. Persze, semmi közöm hozzá, tudom.
És van még valami. Most így utólag, szóljon már, aki komolyan azt hitte, hogy a KDNP, vagy az egyház, vagy bárki úgy gondolta, remélte, vásárlás helyett majd templomba mennek az emberek! Hogy ez a dilemma így létezik. Persze az ünnepet, a pihenő napot könnyebb megélni a vallásukat gyakorlók, és a családosok számára munkakényszer, taposómalom nélkül, az tény.
Én szerettem ezt a felfüggesztett módot, ezt a más tempót. És hát pont vasárnap. De tudom, sokakat frusztrált, hogy már ezt is megmondják, hogy pont vasárnap. Mindenkinek. Amikor ezen a héten a szerda sokkal jobb. Mindennapi szabadságunk add meg nekünk ma!
